Dálnok megújuló arca (Határhelyzetek)

A Dálnoki Napokat az is megkülönbözteti vagy ,,mássá" teszi, mint a szokványos falunapokat, hogy itt eléggé nem értékelhető módon a közösség lelki és szellemi erősödése áll a középpontban, ehhez közelítenek a szó szoros értelmében is az utak, járdák, ösvények, s ez képletesen is igaz. Tavaly a falu nagy szülötte — nem csak a szójáték miatt mondom —, Kicsi Sándor állt a központban. Az idén a községből származó, családfájával a 14. század elejéig visszagyökerező Veress Dániel volt a Porondon. Nagybetűvel írom, mert az óvoda, amelynek épületében az emlékszobát berendezték, a Porondon, a mai főtéren vagy — ahogy tetszik — Templomtéren áll. Az idén a múltról tanúságot tevő személyiség(ek) mellé Miklós Mária tanítónő személyében élő példaképet is állítottak, neki a Dálnok Díszpolgára címet adományozták, s ezzel újabb, a szellemi teljesítményt méltányoló hagyományt teremtettek.

De szándékosan és nagy nyomatékkal emelem ki, hogy Márton László polgármester és a hamvaiból életre kelt község tanácsának képviselői a lakosság közreműködésével a szellemi feltápászkodás és megerősödés számára olyan gazdasági-környezeti támasztékokat kerestek és találtak, olyan forrásokra leltek, és ezeket olyan célokra fogták be, amelyek éltetői lehetnek, talapzataivá válhatnak a nemes szellemi és míves kulturális elképzelések megvalósításának.

A fúvószenekar kádenciájára, útban a Dálnoki Napok helyszíne felé, amikor a régi romos szövetkezeti bolt és kultúrház épülete előtt mentünk el, s én fotóztam, a polgármester — egyébként irónia nélkül — megjegyezte: fényképezze, legalább lássuk, hogy a felújítás előtt milyen volt. Szóval, a következő Dálnoki Napokra ez a patinás, régi, egykori jó módra és gazdagságra valló épület is megújul. És tudom, ebben kap végleges szálláshelyet a Veress Dániel-emlékszoba is.

Nos, én rendkívüli teljesítménynek tartom, hogy a Dálnoki Napok a nagy múltú község nagyjaira, legjobb hagyományaira alapoz, s nem a csiricsáré, a tinglitangli felszínességet, az ócska ricsajt, a giccset viszi piacra.

Mert én például elfogadom — mit tehetnék mást? — az olyanféle falunapozást is, amelyen akkora átmérőjű kürtőskalácsot sütnek, mint egy cementkarika, s a traktor is átmehet rajta, érdekesnek tartom a százméteres kolbászt is, sárgállhat tőlem a túrós puliszka száz métereken át, szórakoztató lehet az is, amikor a Trabantba tizenheten préselik be magukat, a bajuszpöndörítés is suvikszolhatja a székelymagyaros tudatot, varrhatnak hajókötél vastagságú vitézkötést is a mellényre, de nekem a dálnoki példa az igazi Guinness-rekord: a kijavított, újraépített utak, szép kerítések hosszúsága, a kitakaríttatott és ünneplőbe öltöztetett falu képe, az újravikszolt templomgomb fényessége, az ünnepélyesség és a szó jó értelmében vett vásáriság gazdasági és szervezési pilléreinek az erősítése s az erre épített ember- és hagyománytisztelet.

És még valami, ami talán a leginkább meglepett. A dálnoki Porondon és ennek környékén nem volt annyi bóvli, giccs, ami általában ellepi a falunapokat. Kommersz áru természetesen volt itt is, de módjával és mértékkel. A kürtőskalács méretes és ízes volt, a flekken s a csórékolbász is, ízletes a paprikás...

Dálnok, ez a nagy múltú, történelmi nagyjaival és hírességeivel bennünket elkápráztató és a községi státusát 36 esztendei sorvasztó senyvesztés után közakarattal visszaszerző község mindössze három év alatt olyan teljesítményt nyújtott, amiért nemcsak az elszármazottaknak, hanem bárki másnak érdemes ide ,,hazatérnie".

Nem beszéltünk róla, de megérjük azt is, a községi bekötőúttól kényszerűségből eltakarított autóbusz-megállót — a régi egy szégyenletes állapotban levő, illemhelyként is használt szörnyűség volt —, szóval, hiszem én, hogy a következő Dálnoki Napokra új buszmegálló épül, s akik használják, meg is kímélik majd, mert otthon sem a ház közelében végzik el minden dolgukat, s a ház oldalát sem rúgják ki naponként.