Böjte Csaba: a gyermekeknek optimizmusra van szükségük

― Mit jelent most számokban kifejezve az ön által felépített intézményrendszer?

― Azt kellene elmondanom, hány ezer kacagás hangzik el naponta, hány vicc, hány tányér paszulylevest esznek meg a gyermekek... Ez a tizenötödik tanév és a tizenötödik esztendő, amióta a Szent Ferenc Alapítvány működik; jelenleg negyvenhárom helységben vannak gyermekeink, több mint százötven munkatárssal dolgozunk, és több mint ezerötszáz gyermeket gondozunk.

― Gyermeknevelés tekintetében egy-egy szülőnek mire kellene nagyon odafigyelnie mai világunkban?

― Hát én azt gondolom, hogy most van egy ilyen nagy Kárpát-medencei nyafogás, hogy milyen nehéz, s mennyi gond, mennyi baj van. Ezt olyan sokszor halljuk és hallatjuk, mondjuk magunknak, egymásnak is, hogy lehúz bennünket. A gyermekeknek optimizmusra, jókedvre, derűre van szükségük, és nem a felnőttek nyafogására, siránkozására, panaszaira. Ezért azt hiszem, hogy a gyermek számára a bizalom, a jókedv, a derű, az optimizmus olyan, mint a napfény. Nélküle meghalnak a növények, és ugyanúgy a gyermek. Én biztosra veszem, ha gyermekeink több fényt, több kacagást és jókedvet kapnának tőlünk, akkor jobban tudnának teljesíteni az iskolában, és a mindennapi életünk is sokkal szebb lenne.

― Hogyan lehet megfékezni a civilizációs betegségeket, a rossz modellek terjedését, azt, amikor sok gyermek a legdivatosabb ruhát, a legújabb mobiltelefont látja, és esetleg értékválságba kerül, nem tudja, mi a fontos?

― Olyan érdekes, hogy nálunk egy-egy családban nyolc-tíz gyermek van, egészen nagyocskák, meg kisebbek is. Azt láttam, hogy nálunk a gyermek számára ― mivel ilyen sokan vannak ― az a legnagyobb büntetés, ha azt mondom: menj fel a játszótérről a lakásba. Jó, ott egyedül nézhet televíziót vagy számítógépezhet, de számára sokkal fontosabb a közösség, tehát azt hiszem, hogy az egészséges gyermekneveléshez kell a nagy csapat. Annak idején, gyerekkoromban is az volt a nap fénypontja, amikor jöttek a barátok: ki tudtam menni, és játszhattunk, együtt lehettünk. A gyermeknek társaság kell, közösség kell, a magány a legnagyobb büntetés. Moldvai csángó családnál jártam a múltkor, és azt mondta az anyuka az egyik csintalan gyermekének: ma egyedül alszol a tiszta szobában. Ez büntetés. Azt hiszem, tudatosan kellene törekednünk arra, hogy gyermekeinknek baráti köre, társasága legyen, és együtt lehessenek pajtásaikkal.

― Miből merít erőt ehhez a hivatáshoz, életformához, és miért teszi ezt?

― Mondtam a fiataloknak is, hogy lehet inggombokért is kártyázni, gyufaszálakért pókerezni, de én szeretek nagyobb tétért játszani. Úgy érzem, az élet egyszeri nagy lehetőség, és azt hiszem, az ember olyan, mint egy nagy hajó: lehet, hogy kint, a nyílt vízen hatalmas hullámok csapdosnak, meg vihar is van, de még mindig sokkal izgalmasabb ott, mint eltespedni a kikötő langyos pocsolyájában. Tehát arra született az ember, hogy kimenjen, álmodjon, és az álmát valóra váltsa. Gyermekkoromban mindig arra gondoltam, azt szeretném, hogy legyen egy nagy-nagy családom, és hát íme, lemondtam fizikai gyermekeimről, de Isten tényleg százszor annyit adott, és én ezt egy nagy kalandként élem meg, nagyon-nagyon izgalmas. Álmodni egy intézményt, teszem fel, Tusnádfürdőn az Anna Szállót, hogy azt megvenni és átalakítani... Annak idején, gyermekkoromban, mivel szeredai voltam, a Szent Anna-tóhoz menet csak felnéztem arra a házra, és most nyolcvan gyerekünk van abban az otthonban; és kacagnak, és jó volt ott lenni. Ezt tudnám mondani minden fiatalnak: merjen letérdelni, és merjen Istentől csodát kérni, mert Isten biztos, megadja.