Árkorlát a város terjeszkedésének útjában (Örvénylő telekügyek)

Márpedig van, az időnként kaviccsal felszórt, időnként sárba visszasüllyedő kaptatók csíkjai — a Vadász és Akácos utca meghosszabbításai — legalábbis ezt sejtetik. Egy nyilvánvaló fonákság első látásra szembetűnik: itt a villák, sőt, kacsalábon forgó paloták előbb épültek, mint az utak, a közművesítésről nem is beszélve, ámbátor beomlott árok, kanálisfedő figyelmeztet: egyes házsorokat már a csatorna- és vízhálózatra is rákapcsoltak, a villanyáram szinte mindenütt elérhető. A vörösfenyők felől a házak már elérték az erdőt, mintegy felzárkóztak hozzá, feljebb azonban még meg sem közelítették, a tetőn, a magasfeszültségi oszlopok tájékán egyetlen tulajdonos tartotta fontosnak léckerítéssel keríteni birtokát, a dombhát többi része őrzi anonimitása titkát, bár minden talpalatnyi helyet visszaadtak már.

Mielőtt elbeszélgetnénk az itt lakókkal, a kertjeikben tevő-vevő emberekkel, akik rögtön telekvásárlót gyanítanak a jövevényben, és szívesen állnak szóba vele, pár szót a városrész történetéről.

A szépmezői síkon még mindig van szántótulajdonos, aki élete legnagyobb baklövésnek tartja, hogy annak idején, a kilencvenes években nem fogadta el a város ajánlatát, amikor itt, fenn kínáltak neki földet ősei szépmezői birtokáért cserébe. A város ugyanis annak idején területcserét bonyolított le, hogy a valamikori, különben saját, de egy másik csere alkalmával az állami gazdaság használatába került földjeit visszaszerezze. A hírhedt 1991/18-as földtörvénynek megfelelően, akinek az akkor még érintetlenül maradt szépmezői állami gazdaság területére esett a földje, ún. Gosztat-részvényekkel szúrták ki a szemét, s ezen felül a város az állomás felőli részen természetben is kimérhetett nekik ötven árat. Az állami gazdaság akkoriban még nagy úr volt, s mivel főleg szántókra volt szüksége a termékeny mezőföldön, azt javasolta a városnak, hogy cseréljenek, ő lemond a Kolcza-tagi legelőről, s engedjék át neki a lapály földjei meghosszabbításában fekvő részeit.

A vasút mentén már birtokba helyezett szentgyörgyiek kezdetben ellenkeztek. A derekukat akkor adták be, mikor megsúgta nekik valaki, hogy a Kolcza-tagot belterületté fogják nyilvánítani, ott hamarosan lakókörzet lesz, aki belemegy a cserébe, az anyagilag csak jól járhat. A fél hektár értéke rohamosan nőni kezdett, az ezredfordulót követően tizenöt-hússzor ért többet, mint a síkon maradt eredeti, mára pedig csillagászati magaslatokra hágott. No de már nem azok kezében van, akik eredetileg kapták, és éppen erről van szó.

Azt mondják az őszi kertműveléssel foglalkozó helybéliek, ennyi lenne a Kolcza negyedben a telek négyzetmétere. Száz euró nem kevés pénz egy megyében, ahol a bruttó átlagbér 1300 lej körül mozog, vagy még azt sem éri el, 380 új lejt egy négyzetméterért az építkezni kívánó, ha fizetésből él, bajosan tud előteremteni. Illetve valljuk be, elérhetetlen vágyálom marad számára. De vajon hogyan szökkent fel egy kisvárosban ilyen csillagászati magasságba az ár? Egy öt- vagy tízáras telek, melyre ház húzható fel, belekerülne 190 vagy 380 ezer lejbe (azaz közel kettő- vagy négymilliárd régi lejbe), és akkor hol van még maga a ház? Vajon mi történt, hogy kisvárosunk magukkal a nagymenőkkel, az Új Eldorádóként tündöklő Kolozsvárral vagy fővárossal veszi fel nemkívánatos módon a versenyt e kvártélyában? Holott azt itt sem a gazdasági konjunktúra, de semmi egyéb nem indokolja.

Egy hölgy meséli az Akácos utcában: tíz éve, mikor kitelepedtek, három eurót kértek egy négyzetméterért, illetve öt márkát. Tízévi kinnlakás után saját költségükön csatornáztak nemrég, vízvezetékük azonban még nincs. A hegyre futó szomszéd utcában kihívóan szép villák terpeszkednek, szinte kikönyökölnek az útra, illetve kövezett csapásra, mert másnak nem minősíthető. Kiáltó az ellentét a villa, a pompás dísznövényekkel tele kert és az utca között. Egy idősebb úr meséli, mikor megvették, még legelő volt, mire telekkönyveztették, már beltelek. Bárkit kérdek, mindenki a száz eurós árat fújja, egyesek már srófolnák száztízre is. Az említett úr fürkészi arcomat: ha olcsóbbat keresek, a dombhát Előpataki út felőli oldalán, jó kilométerrel errébb még mindig lehet négy és hét euró között kapni négyzetméterét, ott, ahol az Erdő utcán jóval kijjebb, a dombélen egyetlen zöld tetejű ház már valóban áll. Emitt azonban az ötvenáras telkek gazdái kötik az ebet a karóhoz, illetve tessék alkudni, biztat. Az üres telkekre kicövekelt táblákról leolvasok pár telefonszámot, felhívom a tulajdonosokat, pár eurós engedmény valóban elérhető, de a horribilis alapár marad. Megértem, miért húzódnak sokan a sokkal olcsóbb szentkirályi határ felé.

— Azért vettem tíz euró négyzetméteres áron telket az ablakgyár alatt, mert a Kolcza-tagot nem bírta volna a zsebem — mondja egy ismerős, a másik tizenötért vásárolt egy kissé arrább. Illyefalva felé a városi Jókai Mór utca ugyan kinyúlik szinte a gyárig, folyik az építkezés mindenfelé, de ez bizony kilométerekre van Szemerjától is, nemhogy a központtól.

Akkor mi is történik a szentgyörgyi határban?

A piaci mechanizmusok személytelenül hatnak, de személyek irányítják őket. Az árfelhajtó véd- és dacszövetség szemlátomást hibátlanul működik. A Kolcza negyedi állapotok nyugodtan úgy írhatók le, mint egy mesterségesen felhajtott árakra épített rezervátum. Ha ezt tartják, olyan szűrőt működtetnek, melyen még a jómódúak sem jutnak át, legfeljebb a kimondottan gazdagok. A város fölött egy exklúzív Rózsadomb kialakulóban, ahová ma már kisebb pénzű ember álmában sem juthat. Első nekifutásból bekerült orvos, gyógyszerész, üzletember, közhivatalnok és mindenféle középosztálybéli, de a most érkezettek közül már csak a kimondottan gazdagok nyernek befogadást. Itt a kedvező fekvésű dombhát, pár száz méterre a működő hálózatoktól, amit a város idővel közművesíteni is tud, s akkor a családi házra vágyók zöme kilométerekre kimenekül a szomszéd falvak határába, mert számára csak az ottani árak megfizethetőek.

Hogy az út csak a mágnások előtt legyen nyitva, a városra nézve a lehető legegészségtelenebb jelenség. Építésre hely ugyanis leginkább itt lenne, és ismétlem, hatalmas térségek beépítetlenek még, de az árkorlát kizáró jellegű. Pont, akinek leginkább szüksége lenne rá, a fiataloknak, az alkalmazottak tömegének, ide a lábát sem teheti majd. Számukra e telkek úgyszólván elérhetetlenek.