Élet és halál a Zsil völgyében

Csak ritkán — mint most, a tizenkét életet követelő tragédia után — beszélünk róluk, fordulunk gondjaik felé, és borzadunk el, milyen rettenetes szegénységbe és kiszolgáltatottságba sodorta ez a szép, új világ a munkásság eme csoportját. A kilencvenes évek hatvanezres bányászseregéből mára mindösszesen tizenkétezren maradtak a Völgyben. Mintegy húsz-huszonegy bánya működik ma is, s mint kiderült, a szénre szükség van, a hőerőműveket ezzel etetik, a bányászokat meg embertelenül hajtják, akár a diktatúra éveiben, hogy teljesítsék a tervet. S miután a kilencvenes évek végén a Miron Cozma és társai által vezetett szakszervezetek levitézlettek, az új érdekvédelmi vezetők lemondtak a radikalizmus minden formájáról, összejátszanak a bányák vezetőivel, részt vesznek azok gazdasági üzelmeiben, politikai játszmáikban, s mindennel foglalkoznak, csak a tagság élet- és munkakörülményeinek javításával nem. A Zsil völgye soha nem volt a könnyű élet színtere, de ma már halott vidéknek látszik. A munkanélküli vagy negyvenöt éves korban nyugállományba helyezett bányászok tengnek-lengnek, feleségeik, gyermekeik Olaszországban, Spanyolországban, Németországban dolgoznak, a tömbházlakásokban nincs fűtés, néhol már víz, villany sem.

A bányaipar vámszedői gazdagodnak, a több tucat igazgató hatalmas fizetésért és más előjogokért rabszolgahajcsárként viselkedik, a föld alatti munka biztosabbá tételére szánt felszerelésekből a legolcsóbbakat és a legrosszabb minőségűeket vásárolják meg öt-hat bányára ráépített, piócacégeknek is nevezett magánvállalkozás révén. Szép kis vagyont gyűjtöttek össze, s ahogyan az mifelénk lenni szokott, a pénz mellé politikai hatalmat is kívánnak: igazgatók, szakszervezeti vezetők indulnak most a választásokon, hogy vagy a szociáldemokraták, vagy a liberálisok, az RMDSZ vagy az elnöki párt színeiben parlamenti székhez jussanak.

Sújtólégrobbanás következtében szombaton tizenkét ember meghalt, tizennégy megsebesült, közülük nyolcnak az állapota súlyos, életveszélyes. Az ország ismét figyel a Zsil völgyére. Ha nem vak és nem süket, ha van még lelkiismerete, észre kell vennie, hogy a sajátos román kapitalizmus rákfenéje e zárt világban nemcsak undorító, életveszélyes is.