Vargyas, Erdővidék gyöngyszeme (Erdővidéki Napok)

Könnyű dolgom volt: Vargyason a gyöngyszem-téma valóban az utcán, a környező hegyekben és szurdokokban hever, földrajzi, geológiai értelemben és monda- meg legendavilágát tekintve, a népi mesterségek és a népművészet felől nézvést, az épített örökségtől elindulva és a szemléletes helynevek szépségét ízlelgetve valóban nincs Háromszéknek még egy olyan sarka-szeglete, amely ilyen és ennyire változatos, gazdag természeti, történelmi, népköltészeti kínálattal kedveskedne az ide érkezőnek, és ilyen fantasztikus környezeti keretet biztosítana az itt élőknek.

Az esti fellépés előtt, három-négy évtizeddel korábbi személyes emlékeimet elevenítendő, széltében-hosszában bejártam a falut, majd a végre jó minőségű aszfaltúton felkanyarogtam a Rika erdejéig, egészen a megyehatárig, ahová a déli, kökösi megyebejárat székely kapuját eldugva, de mégis a nyilvánosság előtt hagyva valamikor felmenekítették. Ehhez a kapuhoz engem személyes emlékek is kötnek. Akkori elképzeléseink szerint a megyebejáratokhoz ihletforrásként a táj jellegére is utaló térplasztikai alkotásokat kell elhelyeznünk. Ezek közül a kökösi székely kapu készült el. Állt is a lábán mindaddig, amíg a CO₂-ből — a vegyész nagydoktor olvasata szerint „codoi"-ból — doktoráló Elena leghűségesebb adjutánsára, Pană központi bizottsági titkárra rá nem szólt, hogy mit keres ott a székely kapu, itt nem csak székelyek élnek.

A kapunak pusztulnia kellett. És a vargyasiakra jellemző módon, megyei jóakarók segítségével felmenekítették a Rikára. Ott, a valóságos erdőrengetegek, kőhegyek között s akkor szinte járhatatlan út mellett otthonosan és jól érezte a kapu magát.

Most a megyehatárjelző, korhadó zsindelyű kapu előtt döntöttem el, hogy erről a vargyasi gyöngyszemről is szólok este, mert a történetnek szimbolikus töltete, üzenete is van. Végül is az erdővidéki falvak lakosságának erkölcsi gyöngyözéséhez tartozik az is, hogy történetük során maguknak is rejtőzködniük kellett, sok-sok alkalomkor az erdők-hegyek takarásában, barlangok óvó sötétjében éltek, és másokat is bújtattak, ha kellett. Ekkor ugrik be egyik legemberibb gesztusuk: a második világháborúban, a front átvonulása után a lemaradt német katonákat közösségi összefogással rejtegették, mentették. A többség aztán az idők jobbra fordultával hazaszivárgott, de volt, aki itt maradt, és itt alakított családot.

A Vargyas és Oklánd közötti kapu azt is eszembe juttatja — s ez most is megfontolandó —, hogy a kökösi megyehatárjelző térplasztikai alkotás egy volt a tervezett négy közül. Tusnád felé, az Oltfejben bárki kitalálhatja, az andezitbányák, a kő és a kőfaragászat kínálja magát, hogy ebből a matériából, s ennek a mesterségnek is emléket állítva, kőépítmény legyen az odakerülő térplasztika. A kő, a keménység és tartósság érzetének hordozója és kőkemény bizonyítéka. Az Ojtoz felőli bejárathoz, lévén ez a földrajzi táj a homokkő, a kőkonkréciók birodalma, hatalmas kőtömböt, egy gigantikus ,,kerékvettető követ" állítottunk volna, és a Rikára az erdészet már ki is szállította Vargyasra azokat a hatalmas cserefa oszlopokat, amelyekből nem székely kapus, hanem kopjafás térplasztikai alkotásnak kellett volna születnie, ha ,,Codoi" doktor asszony jobb kedvében érkezik akkor a kökösi határhoz.

Nos, Vargyas gyöngyszemei kapcsán azért időzök ennyit, s azért meditálok a Rikán ilyen sokat a megyetábláknál, mert hallom és olvasom, hogy vannak, akik sokallják a ,,kopjás-kőtömbös" megoldásokat. Én is. Az emberi léptékű kopjáknak valóban a temetőben, sírok fölött a helyük. Ez volt az eredeti, históriai szerepük is. Nem kedvelem az égig érő, a méreteikből kivetkőztetett székely kapukat sem. No de én a székely kapukból ihletődő térplasztikai alkotásokat cakpakk nem takarítanám el. Nem mennék szembe azzal az áramlattal, amely a székely kapukat itthon magunk lelki énjének, kivagyiságának a felmutatására állítják, a fogadókészséget és vendégszeretet hirdetik, és ha a veszprémi Petőfi Színház színészházának a bejáratához vagy Rodostóba, Brazíliába, Svédországba kerülnek ezek a kapuk, akkor egy darab szülőföldet, a hovatartozás támasztékát kell látnunk és érzékelnünk bennük, olyasmit, amiből — török barátaink erre a jó példánk — más is úgy olvas, mint mi, mintha ezek a kapuminták nyitott könyvek lennének. Azok is: faragott könyvek.

Aztán estefelé a szürkületben leereszkedem a Rikáról — táskámban Kisgyörgy Zoltán kollégám frissen megjelent Háromszéki vártúrakalauza is, de erről hadd beszéljen majd ő —, közben még felkerestem Sütő Istvánt, a vargyasi bútorfestő dinasztia faipari mérnök tagját, s amikor belépek a tanácsház festett bútorral kistafírungozott dísztermébe, eszembe jut, hogy Vargyas temploma is egy festett gyöngyszemfüzér, s hirtelen döntök, az esti beszélgetést a hely szelleméhez és tárgyi mivoltához igazítva a vargyasi bútorfestészettel kezdem.

Aztán innen indulva tovább morzsolgatjuk a gyöngyfüzér más elemeit.