Jó úton az Árkosi Művelődési Központ (Nyitott kapuk, gyerekműhely, ösztöndí)

Tudja, melyek azok a programok, melyeket tovább kell vinnie: a román rádióval és tévével közösen szervezett, fiatal tehetségek gálája, a Pro Helvetia Alapítvánnyal közösen lebonyolított nyári képzőművészeti táborok, a tavaly indult, nemzetközi részvételű kéthetes mesterképzés, melyet szintén a rádióval és a zeneszerzők szövetségével együtt szervezett az Árkosi Művelődési Központ. A szokásos havi kamarakoncertek folytatódnak, az író-olvasó találkozók, egyéb alkalmi események szintúgy. És ezek mellé jó néhány nagyívű elképzelést társít, az intézmény eddigi túlnyomóan zenei programjai kiegyensúlyozására — ő maga is képzőművész lévén — a más művészeti ágak megjelenítését tűzve ki céljául. Terveiről, az intézmény sorsának további alakulásáról a már általa irányított intézmény első nagyszabású rendezvénye, a Szipál-program lejárta után faggattuk.

— Annak ellenére, hogy a városon kívül esik, általában jó közönsége van az Árkoson szervezett rendezvényeknek.

— Hallom olykor, hogy nehéz ide kijutni. Ilyen impozáns épület, leszámítva a Székely Nemzeti Múzeumot, Sepsiszentgyörgyön nincs, miért ne lehetne áldozni tíz percet arra, hogy valaki ide kijöjjön, azonkívül, hogy részt vesz bármilyen előadáson vagy rendezvényen, itt nyugodtan sétálhat, bámészkodhat a parkban és a kastélyban.

— Megnézheti, hol aludt Ceauşescu.

— Nem aludt itt, de jó a legenda, mindenki szereti, meg is nézik azt az ágyat, de nem ez a fontos. Az viszont igen, hogy annak idején, amikor a kastélyt a Román Kommunista Párt kiszemelte elnöki rezidenciának, a madarat sem engedték be szívesen, a helyiek tudnának arról mesélni, hogy rá sem szabadott nézni a kastélyra. Valószínűleg ez a reflex működik még mindig az emberekben, nem tudják, hogy itt a kapuk nyitva állnak, ide bárki bármikor bejöhet, leülhet a parkban, megeheti a tízóraiját, napozhat, olvashat, sakkozhat, pipázhat, csónakázhat, biciklizhetnek a gyerekei, szóval, egy hét végi kikapcsolódásra nyugodtan kisétálhat bárki Árkosra.

— Visszatérve az intézményre, azért-e, mert közvetlenül a minisztériumnak alárendelt, vagy programjaiból adódóan, de az a vélemény alakult ki az Árkosi Művelődési Központról, hogy hangsúlyozottan román jellegű közintézmény.

— Az egész dolog nem igaz. Hogy ki milyen programot szervezett itt, arra mindenki szabad kezet kapott. Az ellenben igaz, a román művelődési minisztérium intézményeként elsőrendű feladata, hogy romániai kultúrát terjesszen. Lehetne vitatkozni azon, hogy romániai kultúrát vagy csak román kultúrát, de szerintem nem azt kell nézni, ki milyen nemzetiségű, hanem hogy jó zenész vagy rossz zenész, jó képzőművész vagy rossz képzőművész. Itt ilyen szelekció, valamiféle paritás, hogy egy román, egy magyar, sosem volt. A kommunikációban volt több hiba, mint a szervezkedésben.

— Elviek után gyakorlati kérdés: milyen új programokat szándékszol megvalósítani?

— A képzőművészeti galériában a havi kiállítások rendszerességét szeretném bevezetni, erre éves programot előre összeállítok. Szintén képzőművészeti beállítottságú, amit tavasztól kísérleti jelleggel elkezdünk a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjával: gyerekeknek szervezett műhely. Dániában láttam egy képzőművészeti múzeumban, hogy míg a szülők a kiállítást nézték, addig a gyerekeiknek a múzeumban berendezett műhelyben bemutattak egy ott kiállított képzőművészeti alkotást, elmagyarázták a nebulóknak, hogy azt a festő bácsi hogyan, miért készítette, mit jelent, kaptak egy kis művészettörténeti kóstolót, utána nekiálltak, és ugyanazzal a technikával próbálták lerajzolni, ki ahogy tudta, az alkotást, végül pedig kiállították. És mindenki boldog volt, legfőképp a szülők. Ha rendszerességgel került oda a gyerek, beleivódtak ezek a dolgok, az iskolában már van egy alapja. Ezt nem kísérőprogramként, hanem különálló rendezvényként szeretnénk itt, Árkoson megvalósítani, felkérünk egy-egy képzőművészt, kiválasztunk egy művészeti alkotást, megcsináljuk a műhelyt, marad a foglalkozás és a kiállítás. A másik, nagyobb lélegzetű terv — ide is partnert kerestem, és elméletileg meg is találtam —: a sepsiszentgyörgyi fiatal művészek sorsába egy kicsit belenézni. Rengetegen elmentek, elvégeztek egy főiskolát itt-ott a világban, mesterséget tanultak, nagyjából egy terepszemle erejéig hazajönnek, és ha látják, hogy itt nem foglalkoznak velük, munkahelyet sem, lakást sem kapnak, egy idő után arra kényszerülnek, hogy nyakukba vegyék a világot. Ha majd esetleg húsz-huszonöt év múlva befutnak, büszkék leszünk rájuk, aztán utcát nevezünk el róluk, s közben nem kapunk az egész dologból semmit. Innen jött az egy- vagy kétéves ösztöndíj ötlete, döntsék el ezt városi vagy megyei önkormányzati szinten, lássuk, kit kapunk partnernek. Adni egy akkora összeget hét-nyolc művésznek — zenésznek, építésznek, fotográfusnak, színésznek, ami művészeti ág belefér —, hogy ne legyenek anyagi gondjai, a lakást még a szülőknél meg tudja oldani, bár Sepsiszentgyörgy polgármestere azt mondta, tervezi lakások megvásárlását, melyekben akár az ösztöndíjasok is lakhatnának, én itt tudnék teret, alkotói feltételeket biztosítani, a végén pedig egy kiállításon mutatkozhatna be a szentgyörgyi ösztöndíjas, amit megtekinthet tíz, húsz, száz ember, s így megismerik. Nekünk az az érdekünk, hogy minden, világot látott földinket ide csalogassuk, itt, helyben láthassuk a munkáit, és ne kelljen Pesten sorban állnunk egy múzeumban, hogy megnézzük ugyanazt húsz év múlva.