A fogyatékkal élők ­világnapja

Át kell törni a hétköznapok közönyének jeges, dermesztő falát a szolidaritás, a türelem, az empátia érdekében. És ez nagyon nehéz. A mai rohanó világban az emberek közönyösen, sértődötten, idegesen mennek el egymás mellett, ráadásul világszerte a jövőkép bizonytalansága miatt határozott azonosságzavar észlelhető, az örök értékek is megkérdőjeleződnek, tele a világ általában, de Románia különösen tévelygő lelkekkel, akik elbizonytalanodva zárkóznak be magukba, képtelenek a szenvedők, a megalázottak, megszomorítottak helyzetének átélésére, mert képtelenek a részvétre, a szolidaritásra is. A mások, az erre rászorulók helyzetének megértésére.

Összefügg ez nyilván azzal a válsághelyzettel is, amelyben évek óta fuldokol a föld, környezetszennyezéssel, a kultúra visszaszorulásával, a potenciális analfabetizmus terjedésével. Így száműzik múzeumok temetőibe az emberi kultúra több ezer éves értékeit, s így marad szívszorítóan távoli a milói Vénusz kérdő tekintete, Bach vagy Händel fenséges zenéje, Dante tercináinak nemessége, hiszen kultúrára — állítják rossz lelkiismerettel ugyan, de határozottan a magukat fennhéjázón ,,modernnek" tartott emberek — semmi szükség nincsen. Így válik a mai ember közönyössé és bezárkózóvá saját esetleges léthelyzeteibe. Noha pontosan a kultúra örökbecsű alkotásai tehetnék érzékenyebbé, segíthetnék elő, hogy magán kívül másokra is figyeljen, olyanokra akik nem egészségesek, mint ő, és ezért az élet örök csatájában felfoghatatlanul hatalmas hátrányokkal indulnak.

Igen, az empátia, a részvét, a türelem és a szolidaritás ébresztése miatt kell szólani minden lehetséges fórumon, mert nem nyugodhatunk bele a mai elposványosodásba és uralgó önzésbe. A közönybe, ami a normális emberi kapcsolatok legfőbb gátja. Legalább ilyenkor, a fogyatékkal élők világnapján gondoljunk eleve hátrányos helyzetű embertársainkra, megkérdezve: te és te és te mit tettél életkörülményeik könnyítése érdekében?

A hit, mondják, hegyeket mozgat. Hinni kell. A kabbala számon tartja egy, a sivatagban eltévedő kereskedő történetét, aki még arra sem volt képes, hogy az imádságot megtanulja, mert egész nyomorult életében a pénzt hajtotta, ezért aztán magára maradva a körülötte köröző sakálok között, az Isten nevének betűit kezdette el mondogatni, mivel a Fennvaló, gondolta nagyon helyesen, méltányolja a jó szándékot, és megérti, hogy ő mit akar, és nevének betűiből összeállhat az ima... Úgy érzem, ide nem kell magyarázat.