Egy pártok feletti választópolgár véleménye

Hogy ezek után mégsem tartom magamat kétkulacsosnak vagy opportunistának, arra jó okom van. Nem csupán azért, mert ha kitudódik — és íme, semmi titkolnivalót nem találok benne —, ezáltal mindkét fél megneheztelhet rám — ún. jó pontot szerezni nyilván nem így szokás —, hanem azért sem, mert én választóként alapvetően pártok fölött állónak tekintem magamat.

Nézzük meg közelebbről, mit értek ezen, és milyen alaphelyzet az, melyben a „kétfelé" szavazásra kényszerültem.

Azon hitem szerinti sokak közé tartozom, akik úgy vélik, az RMDSZ öt évvel ezelőtti szatmárnémeti kongresszusán öncsonkító döntés történt a magyar politikai élet egyik szárnyának kizárásával a szövetségből. Egy politikai pártból kiebrudalhatók az ,,elhajlók", egy szövetségből kivetni a belső ellenzéket azonban nem lett volna szabad. A erdélyi magyarság nemzetjellegű (nemzetépítő, Kimlycka szavával) kollektívum, ezért szövetségi struktúráiban a legteljesebb belső politikai pluralizmus létjogosultsága és szabadsága megkérdőjelezhetetlen kellett volna hogy maradjon. Ha mégis megtörtént, akkor ezáltal a kizárók egy részérdek képviselőivé fokozták le magukat, és eme gesztusukat rögtön a hazai magyar többpártrendszer bevezetésével kellett volna társítaniuk. Nem így jártak el, az egykori belső ellenzék ötéves vesszőfutása kellett hozzá, hogy végül kínnal-bajjal, de pártként is elismertethesse magát. Hogy a mai napig nem igazán versenyképes formailag sem, hogy hátrányos helyzetét leküzdenie nem sikerült, arra jó bizonyíték, hogy lakókörzetemben végül csak szenátorjelöltet állított, azt is ún. függetlenként, képviselőjelöltjét hiába kerestem a szavazócédulán. Ne tessék nekem azt mondani, hogy ez kizárólag saját hibájából történt. Nem igaz, a párt még mindig kényszerpályán mozog, önhibáján kívül nemegyszer a rossz vagy rosszabb közt választhat csupán, emiatt baklövéseiért sem lehet kizárólag őt okolni.

Ott álltam a választóirodai fülkében, és egyik szavazatommal nem volt, mihez kezdenem. Kárba veszni nem hagyhattam, ezért végül párttársa jelöltjére pecsételtem. Tettem ezt azért is, mert nem hiszem, hogy a másik magyar közéleti orientáció alapjaiban felszámolandó lenne. Ellenfelével is azért kezdtem el rokonszenvezni, mert belső reformját elodázhatatlannak tartom, s ha másként nem megy, ehhez — egy szimpla választópolgár szűkös lehetőségei közt — külső magyar eszközök használatát is megengedettnek tartom. Hogy közben reményem egy másik alternatívába helyeztem, az igaz, de arra is rá kellett ébrednem, hogy a magyar közélet megosztottsága nem pusztán magatartásokon múlik. Maga az erdélyi magyarság léthelyzete és a román politikai élet, valamint az anyaország hozzá való viszonyulása is kétértelmű és fölöttébb ellentmondásos, ezek szülik úgyszólván leküzdhetetlenül a kettősséget a rá adott politikai válaszok dolgában is. A lecke ugyanis, amit a politikának szinte száz éve feladott az erdélyi magyarság, adekvát megoldásra eddig nem talált.

Megélni is kell ugyanis, de nemzetként kibontakozni is, együttműködni a többséggel, de a jogérvényesítésben a konfrontálódást is vállalni, ha szükséges, reálpolitikát folytatni, de távlatosan is cselekedni, a jelenben létezni, de a jövőt sem feladni, nemzetben gondolkodni, de a kisebbségi státussal is számolni, a szórványt és a tömböt egyaránt szolgálni, s nem feláldozni egyiket a másik oltárán, előrelépni és hátratáncolni, millió részérdeket egyeztetni és az egészet sem szem elől téveszteni — nemhogy egy, két párt és elit számára is megpróbáló feladat.

Ma úgy vélem, mindkét félre szüksége van az erdélyi magyarságnak (bár nem mindig egyforma mértékben), boldogulását hát, akarva-akaratlan, együtt kell kimunkálniuk. Hogy mennyire felszámolhatatlan mindkét alternatíva, arra 1990-től errefelé — végig megvolt a két oldal, úgyszólván az első szabad lélegzetvételtől kezdve — számtalan bizonyítékunk van. Mai körülmények közt harcukat belső parlamenti küzdelemmé kell szelídíteni és így megzabolázva népközösségünk javára fordítani. Aztán hogy a választásokon mikor melyik indul a másik színeiben, mindössze megegyezés kérdése kellene hogy legyen.

A minapi RMDSZ-győzelem ellentmondani látszik a fenti fejtegetésnek, s meglehet, ismételten olajat önt a kizárólagossági törekvések tűzére. Újabb kárhozatos szarvashiba lenne. Én aktív beállítottságomnak tulajdoníthatóan némi vívódás árán, de mindkét voksom leadtam, sok, véleményemet osztó polgártársam azonban, támogatandó jelölt híján, el sem ment szavazni. Jó, ha a győztes elgondolkodik azon, hogy meglehet, a másik táborban sincsenek kevesebben, mint az övében, s hogy ún. saját szavazatai jó hányada mást illetne meg.