Mészégetők a Rikán

Megállok az egyik elhagyott katlannál, s mind az jár az eszemben, néprajzosoknak vagy ez iránt érdeklődőknek máris gondoskodniuk kellene, hogy legalább egy kemence maradna meg ebben az atavisztikus formájában, mert előbb-utóbb a mészgyártó nagyipar elpucolja ezeket is, s ha nem gondoskodunk idejében megőrzésükről, bottal üthetjük a nyomukat, mint ama váraknak is, amelyek sokkal hatalmasabbak voltak ezeknél a katlanoknál, de nemcsak az építkezésre, hanem a rombolásra is hajlamos ember szétszedette, elhordta és valamibe újra beépíttette ezek köveit.

Az emberiség barlanglakó korát idéző mészégető kemence — valószínű, az ajtószerű, a tűztérhez (a tűz fészkéhez) vezető nyílás ébreszti bennem ezt a képzetet — egy hegyoldalba ásott és kibélelt bunker őskori szálláshelyét sejteti. Persze, a füst is, amely a kemence központi nyílásából az ég felé bódorog, s az asszony és a férfi, a kutya jelenléte is a háztartást asszociálja.

Köszönök, bemutatkozom, s a mészégetés mikéntjei és hogyanjai felől érdeklődöm. Niczuly Attila és felesége, Margit csupán két éve foglalkozik mészégetéssel. Azelőtt Magyarországon, Nagykőrös környékén próbáltak tavasztól őszig tartó mezőgazdasági-kertészeti munkával egzisztenciát teremteni, de a vendégmunkán sem tollasodtak meg, s inkább a szülőföld irányába fordították a kocsi rúdját, és itt a mészégetésre alkalmas évszakokban — a fagy beálltáig — erdei lakókként űzik ezt az ipart. Beszé­dükből ki lehet hámozni azért, hogy világlátott emberek. Hangképzésük ízesen erdővidéki, de itt, az emberiség barlanglakó korát idéző környezetben egyszerűen meglepő, amennyire szakszerűen és szabatosan adják elő a mészégetés mesterségének dolgait.

A kemence felső boltozatát alulról nyaldossák a lángok, az emberi fej nagyságú kövek zöldes-sárgás vibráló fényt kibocsátva izzanak, a boltozat fölött a forró levegő táncos játékot produkál, s az egész térségben — a kinti hőmérséklet csupán két-három Celsius-fok lehet — kellemes, ruhaszárító meleg áramlik szét. A kemence tűzterének hőfoka ezer-ezerkétszáz körüli. Száz fokon forr a víz, az itteni hőség ennek legalább tízszerese.

Miközben az asszony az itt égetett mészkő jó tulajdonságairól beszél, a gazda ölfa méretűre — méteresre — szabdalt fával eteti a tüzet. Nyers fával, tapasztalatból is tudom — gyermekkoromban még a szénégetésnél is segédkeztem gépész apámnak, aki elég sok kovácsszenet használt —, hogy magas hőfokon a víz vegyi elemeire bomlik, és maga is az égést táplálja.

A vargyasi mészkő dicsérete Niczuly Margit előadásában jól hangzó reklám, annak ellenére, hogy tudja, nem vásárlóként nézelődöm a mészégetés körül. Idén az utolsó katlan mészkövet égetik, aztán telelni hazavonulnak. Télvíz idején, fagyban nem lehet a követ méretre hasítani-szabni, s egyébként is a mész mínusz tíz fok körül megfagy, s a paszta felhasználás után nem áll meg a mésszel bevont felületen, hanem felpattog. A Niczulyék és kilenc vargyasi mészégető társuk által égetett mészkő a legkiválóbbak közé tartozik. A gyárilag előállított és nem a népi iparűzés szintjén égetett mészbe beleőrlődnek egyéb anyagok is, ezek minősége ezért nem éri utol annak a mészpasztának a minőségét, amelyet a Rika mészkövéből állítanak elő.

Benkő Levente egyik riportjából tudom — Krónika, 2006. szeptember 9. —, hogy a vargyasi közbirtokossági tulajdonba visszakerült kőbánya kövének kalciumkarbonát-tartalma 97 százalék, ez pedig lehetővé teszi, hogy púderfinomságú, 0,6 mikron átmérőjű port őröljenek belőle.

Egy sepsiszentgyörgyi vállalkozásnak a vargyasi közbirtokossággal kötött szerződés alapján tervei vannak a mészkőbányászat újraindításához, évi egymillió tonna mészkő kitermeléséhez. Ez pedig minden bizonnyal azzal jár majd, hogy az évszázadok óta gyakorolt, a népi mesterség szintjén művelt mészégetés visszaszorul, netán teljességgel megszűnik.

Jelenleg egyféle átmeneti állapot van. Niczulyék — és mások is — a mészkövet most a kőbányából nyerik. Efölött most a tulajdonos elnéz. Hosszú ideig tiltották a mészkőfejtést a bányából. A Rika erdejéből, a patakok, száraz erek medréből gyűjtötték gyötrelmes munkával, és ezt szállították a mészégető kemencékhez. A kő — és a fa — fuvaroztatása felemésztett minden jövedelmet, nem volt érdemes a mesterséget folytatni.

Jómagam a mészégetés néprajzi — népi ipari — szakszerű leírását, a vonatkozó irodalom mennyiségét sokáig hiányoltam.

Nemrég jó érzéssel fedeztem föl, hogy éppen újságíró kollégám, B. Kovács András (Égő kövek, Há­romszék, 2008. szeptember 30.) a vargyasi mészégetést taglaló írásába beépíti Pájer György Szabolcs szakszerű, néprajzi pontosságú leírását, amelyre a bukaresti Új Magyar Szó is felfigyelt, és a riport vonatkozó részét átvette. Ajánlatos lenne, hogy a dolgozat szakfolyóiratban is helyet kapjon, hogy a szakma is felfigyelhessen rá.

Vargyason pillanatnyilag tíz hagyományos mészégető kemence működik. Ez mintegy ötven-hatvan embernek — a családtagokat is beleértve — biztosít megélhetést. Nem luxuséletmód ez. Elegendő ránézni arra a deszkabódéra, ahol éjszakánként a mészégetők a fejüket lehajthatják. A mészégető kemence tüzének egyenletesen égnie kell 36 órán át. A kő, a fa beszerzése, a mészkő hasogatása-pattintása, majd a kemencébe való beépítése — ez valóságos építészeti munka, hisz a hasogatott kövekből kell a kemence falát, majd a boltozatát kiképezni —, a kiégetett mészkő szétszedése, majd szállítóeszközre rakása — nehéz kenyér ez, de a szűkös megélhetési forrás mellett kompenzáció, hogy a mészégetők a maguk urai, s természetközelben élnek.

És nem hagy nyugton, hogy a terjeszkedő modern ipar ellenére a meleg mellett ősiséget is sugárzó, az ősember barlanglakásaira emlékeztető építmények egyikét-másikát mint népi ipartörténeti emléket meg kellene őrizni, s akkor a zöldes-sárgás izzásban lévő mészkő boltozat kellemes, ruhaszárító melegként felöltözteti bennem azt a gondolatot, hogy ezeknek a kemencéknek-katlanoknak egy része a vargyasi kőbánya közvetlen közelében található. Az évi egymillió tonna kőzet kifejtésére vállalkozó bányának bizonyára lesz módja és akarata, hogy a vargyasi közbirtokossággal egyetemben megmentsen és konzerváljon egy vagy két mészégető építményt.

A Vargyasi-szoros, Attila és Réka vára, a fantasztikusan gazdag mondavilág mellé társulna egy olyan néprajzi érdekesség is, amelyre napjaink turizmusa rögvest felfigyelne.