Van-e szükség mezőgazdasági, műszaki, turisztikai vagy tanárképzésre Háromszéken? (Egyetem a Székelyföldön)

Ma országunk is követi azt az irányzatot, amely, a felsőoktatás eltömegesedésének rendjén, a középiskolát végzetteknek pár éves egyetemi hallgatóságot szinte garantál, s amióta az ún. bolognai modellt is bevezették, az alsó hároméves képzést általánosítva, a hozzáférés a főiskolához még könnyebbé vált. Világtendencia emellett az is, hogy az egyetemi-főiskolai oktatás úgyszólván helybe jön, a kisvárosokban is meghonosodnak a kollégiumok, magán- és állami egyetemek hoznak létre kihelyezett tagozatokat bennük, és még rugalmasabbá teszi a rendszert a távoktatás különféle formáinak terjedése. (Az elitegyetemek, persze, továbbra is hagyományos centrumaikban maradnak.)

Így jelentek meg régiónkban Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen a különféle továbbtanulási lehetőségek. Szentgyörgyön bukaresti magánegyetem volt az úttörő, majd a megyei önkormányzat támogatása mellett a kolozsvári tudományegyetem terjeszkedési hajlandósága találkozott a város befogadókészségével, és jött létre annak azóta egyre terebélyesedő kihelyezett tagozata. Megjelentek a másodegyetemi végzettség megszerzésének igényét kielégítő lehetőségek, a műszaki, pedagógiai, informatikai távoktatás, különféle továbbképzési módozatok.

Nem titok, a helyiek kezdetben főleg a megyei közhivatalnok-réteg utánpótlásához igényeltek főiskolai hátteret, s ennek a meghonosított szakok részben megfeleltek, de még a gazdasági élet magán- és közszférájának is hasznára vált az itteni közép- vagy felsőfokú szakemberképzés. Közben megjelent a Székelyföldön a Sapientia EMTE jóvoltából a szociológus- és a tanár-, a turisztikai, valamint a mérnökképzés is, mindez azonban a háromszéki alrégión kívül, főleg Csíkban, Udvarhelyen, Gyergyó­ban vagy a már jóval távolabbi Marosvásárhelyen.

A háromszéki mezőgazdaság továbbfejlesztését és például a turisztikai lehetőségek kiaknázását, a sajátosan itteni ipari és gazdálkodási ágazatok művelésének szakemberigényét részben alighanem a többi székelyföldi vagy brassói, kolozsvári stb. központokban képzett hallgatókkal is ki lehet elégíteni ― de ez a helyiek továbbtanulását nem könnyíti meg. Másfelől nem igaz az sem, hogy a Székelyföldön minden szak elérhető lenne, miként az sem, hogy anyanyelven lenne elsajátítható.

A teendők feltérképezése mára megkívánna egy alapos regionális szükségletfelmérést annak tisztázására, hogy a mezőgazdasági, műszaki, pénzügyi, pedagógiai, környezetvédelmi stb. és anyanyelvű oktatásnak mik lennének azok az alágazatai, melyeket például, a többi székely várossal egyeztetve, érdemes lenne még itt meghonosítani főiskolai vagy egyetemi intézmények, karok, tanszékek vagy akár tagozatok formájában.

Ezt mindenekelőtt a megyei és a regionális-központi hatóságoknak, tanácsoknak kellene kezdeményezniük. Ahogy pár évtizede a középiskola, úgy ma a felsőoktatás válik némileg szűkebb körben, de szinte általánossá, illetve sokak másoddiploma-szerző óhajává, és a regionális központok ebből csak saját kárukra maradhatnak ki.