Jégpályáról álmodtam... (Jegyzet)

Előrebocsátom: magam is álmodozó típus vagyok, mert bárki bármit mondjon is, álmodozni jó dolog. Álmainkban nem kell olyan apróságokkal foglalkoznunk, mint a költségvetés, a bevételek és a kiadások egyensúlya, nem kell állandóan mérlegelnünk, miről mondunk le azért, hogy másvalamit megvalósítsunk. Egyáltalán: álmainkban arra sem kell figyelnünk, mit akar a közösség, mi lenne a közjó, mi a prioritás a lakosság számára.

Álmainkban lehetünk nagyok, szépek, dúsgazdag királyok, aranyhajú királykisasszonyok, álmainkban csak a legújabb kiadású Rolls Royce-ba ülünk be, kacsalábon forgó palotában lakunk, a reggelit hét inas szolgálja fel, egyszerre vagyunk kosárlabdabajnokok és körberajongott politikusok.

De ha városvezető lennék, bizony óvatosabban álmodoznék. Hagynám a hét inasomat másra, és álmodnék aszfaltozott utakat, tiszta és kivilágított utcákat, épülő új lakásokat, szebbnél szebb parkokat, zöldövezeteket. Azt álmodnám, hogy befektetők hada lepte el a várost, lépten-nyomon új vállalkozások létesülnek, annyi már a munkahely, hogy a tolvajok és koldusok is inkább ruhát váltanak, és beállnak dolgozni, a háromszéki fizetés pedig öt-hatszorosa az országos átlagbérnek. Azt is álmodnám, hogy új és új kulturális intézmények létesülnek, Sepsiszentgyörgy az erdélyi magyarság kulturális központja lett, valamennyi kiadó ide költözött, kilenc-tíz lap közül válogathat a lakosság, hetente nyílnak meg új kiállítások, a színházba egy hónappal az előadás előtt kell jegyet foglalni, ráadásul Sepsiszentgyörgyből egyetemi központ lett, új iskolák, bentlakások, modern kórházak épülnek.

Szóval én inkább ilyesmiket álmodnék, ha már városvezető lennék. Már csak azért is, mert álmodtunk már egyszer vidámparkot. Azóta pedig még a játszótereket sem sikerült felújítani...