Kérem a jussomat

Jó tanuló korom és amatőr nyelvészkedő hajlamom óta tudom, hogy nyelvünkben a ,,kótyavetye" jövevényszó, a horvát nyelvből származik, az ,,adok-veszek", ,,mi mennyit ér?" szinonimájaként olcsó elvesztegetés jelentéstartalommal került be nyelvünkbe erősen pejoratív — elítélő, elmarasztaló — jelentéssel. Attól tartok, hogy a mostani magyar adás-vevés, az adok-kapok, zsibvásár kereskedelmi szavak kiszorítják nyelvünkből a kótyavetye jövevényszót, mert a más által szerzett, a nem örökölt, nem tiszta, becsületes munkával, értékteremtéssel létrehozott nemzeti, ha úgy tetszik, össznemzeti vagyont, amelyet még a Trianon előtti Magyarország lakossága, népe, a magyar nemzet egésze teremtett magának, most a legpimaszabb orcátlansággal eladják.

Más szóval, az elszakított nemzetrészek vagyonrészével is bellérkednek.

Hetek óta lesem, várom, hogy a betelefonálós tévéműsorokban valakinek eszébe jut-e ez a nem éppen elhanyagolható szempont.

Nem. Sőt! Hogy stílusos legyek: igenis, nem!

A maradék ország maradék lakóinak egy eléggé szűk rétege fel van háborodva a jogtalanság és szemtelenség láttán, de a többség, az hallgat, mint a lakat. A fél ország a turulmadarakkal, az Árpád-sávos zászlókkal, hidegekkel, melegekkel van elfoglalva, legújabban azzal, hogy elég biztonságos lesz-e az új kormánynegyed.

Az lesz. Körbeveszik vízágyúkkal, felújítják Kun Béláék páncélvonatait, és a kormánynegyed körül körbejáratják, a Krupp-művek utódaitól megvásárolják a legnagyobb első világháborús messzehordó ágyút, a Bertát, felhúzatják a zöld palotamonstrum tetejébe, s nem gumilövedékkel, hanem ezzel lőnek. Mindenre, ami él és mozog. A verebekre, a galambokra is. A turulmadarakra pláne.

Szóval, komolyra fordítva a szót, én annak a tizenegy eladásra szánt jelenlegi középületnek — kormányépületeknek — az elkótyavetyélése esetében kérem a vagyonrészemet. Ha ezeket az épületeket Trianon előtt állami pénzből építették. Az én őseim okiratokkal, irodalmi alkotásokkal, tudományos és kétkezi munkával igazolhatóan évszázadok alatt hozták létre azokat a közös értékeket, amelyeket most minősíthetetlen személyek és csoportosulások nemrég szerzett urasági jókedvükben csak úgy eladogatnak.

Megtehetik, mert a kórházak esetében is olyan épületvagyont juttatnak idegen kézre, amely ugyancsak a magyar nép ,,téglapénzéből" vagy magánzsebből épült. Mert az egészen más dolog, hogy ha valaki vállalkozó a saját pénzéből épít valamit, s abban magánkodva akár kórházat is üzemeltet, s ismét más, ha a másét, a rabolt vagyont adogatja el, vagy abba költözik bele.

Trianon után az elcsatolt országrészek nagyságának és népességének arányában az utódállamok azt a vagyonrészt is kérték volna, amely ezt a kategóriát illeti meg. Ez ellen a jóérzésű, akarom mondani, a hazafias érzésű elcsatolt magyarok is tiltakoztak. Egy angol úrnak ostorral kellett elzavarnia azokat, akik a Nemzeti Múzeum előtt, az ott lévő értékekből a ,,részüket" kérték.

Nagy a gyanúm, hogy most az elszakított nemzetrészek nem drukkolnának azért, hogy a nemzet vagyonát ne herdálják szét a rablók.

Úgy tűnik, hogy nincs nemzet. Vagy mégis lenne?

Majd meglátjuk.