Sepsiszentgyörgy, 2018. január 18., csütörtök 09:52
Köszöntjük Piroska nevű olvasóinkat!

Keleti magyarság — Ignácz Rózsa

2009. augusztus 29., szombat, Nemzet-nemzetiség
Bukaresti utca a múlt század elején
Bukarest, 1938. október
,,Ma egyedül Bukarestben 70 000 statisztikailag is kimutatható letelepedett magyar él. Legalább még egyszer ennyire tehető az állandó mozgásban lévő erdélyi bevándorlók száma..." ,,Erdély elvágott ütőere vérzik át a Kárpátokon, a nép, a faj színe-java ömlik, folyik ide és itt, a Regátban. Itt fog az egész Erdély elvérezni."
Nagy Sándor bukaresti magyar református lelkész írja ezt a szomorú próféciát a bukaresti reformátusok lapjában, az Egyházi Újságban 1935-ben. Mindig fülemben csengtek ezek a szavak, mikor 1938 nyarán a regáti és moldvai magyarság közt jártam. De e tömegek sorsát vizsgálva eszemben járt folyton az is, hogy miért foglalkoznak nálunk, odahaza oly keveset az úgynevezett keleti magyarság sorsával, hiszen köztudott dolog, hogy a magyarság számára a délkeleti Kárpátok nem jelentettek és nem is jelentenek komoly elzáró határvonalat. Mindig nagy tömegekben éltek azon túl is velünk azonos vérségű ősi magyar csoportok. (...)
Nagyobb arányú tömegrablás és erőszakos telepítés történik 1467 körül, amikor Ştefan cel Mare moldvai vajda a Mátyás királlyal vívott ütközet után (akkor Moldovabánya, ma Baia Mare) tízezer székelymagyart hurcol magával, és Moldvába telepíti le őket.
Jorga Miklós Studii şi documente című művéből (Volume II.) kitűnik, hogy Ştefan vajda rabolt magyarjai duzzasztották föl oly tekintélyessé a csángómagyarok számát Moldvában, ők virágoztatták föl a moldvai földmívelést, és még a szőlő meghonosodása, a híres Kotnár-vidék keletkezése is nekik köszönhető. 1490-ben a törökökkel való hadakozásuk alatt fölszaporodott adóterhek miatt tömegesen vándorol a székelység Munténiába, Moldvába, ahol nyugodtabb volt az élet, nem nehezedett rájuk az elviselhetetlenül súlyos adóteher és a még nehezebb katonai kötelezettség. 1492-ben Báthori István országbíró, erdélyi vajda és székely ispán ellen felkelést kísérel meg a székelység, és az embertelen kegyetlenséggel végrehajtott elnyomatás miatt seregek vesznek kezükbe vándorbotot. Kibujdosók, önkéntes kitelepülők, akik írásban hagyják az utókorra a Báthorinak címzett szomorú búcsúdokumentumot: ,,Tudja meg Felséged, hogy fejünket tovább Rá nem bízzuk, inkább nőinkkel és fiainkkal idegen földre bujdosunk." (Bözödy György: Székely bánja)
Gegő Elek említi a moldvai magyarokról írott könyvében (1837, a M. Tud. Akadémia kiadása) az 1555. évben Dobó István és Kendi István által megerősített székely törvénycikket, melynek kezdősorai ezek: „Siculus libere emigrat." „Székelynek szabad hazájából kiköltözni."
A kétkulacsosnak gyakran gúnyolt székely népről följegyezte a történelem, hogy 1599-ben Erdély ellen Vitéz Mihály moldvai vajda oldalán harcolt. Megjegyezte, de a legújabb időkig elmellőzte széles körben tanítani, hogy a felkelők soraiban több ezer, évtizedek óta kivándorolt, letelepedett székely jött vissza Erdélybe Mihállyal abban a reményben, hogy visszafoglalhatja az ősi földet, amelyről nyomora űzte el. Számtalan példát lehetne említeni még. Beszélni lehetne Radu vajdáról, aki az első iparos székelyeket édesgeti magához, és meg lehetne említeni a nagy székely tragédiát, a székely vérfürdőt, amit Siculicidium vagy Madé­falvi Veszedelem néven ismerünk, és ami utolsó történelmi dátuma (1764) az osztrákok jóvoltából a székely kivándorlásnak.
Könyvtárnyi irodalmat lehetne idézni erről a kérdésről, a romantikus kelet-utazó Jerney Jánostól kezdve az új magyar etnográfia kiváló művelőjéig, Lükő Gáborig. (…) Az igazság az, hogy az utolsó évszázadban a kelleténél kevésbé érdekelt bennünket keletünk problémája, és önfelmorzsolódó pártpolitikába fúlva áhítatos, rajongó, szűkölő vagy rettegő szemeink áhítattal forgattuk nyugat felé. Pedig nyugatra távolról sem vándorolt ki akkora fajtiszta magyar tömeg munkát keresni, mint keletre.
*
Trianon ledöntötte a politikai határvonalat a Déli-Kárpátok két oldalán lakó magyarság között. Húsz év óta határátlépés nélkül vándorol az erdélyi magyarság a Kárpátoktól a Fekete-tengerig. Hogy milyen ősrégi a székely átszivárgás, erről bárkit meggyőzhet egy egyszerű út Erdély belsejéből a szorosokon áthaladva Ó-Románia felé. Ugyanazon az úton, amelyen évszázadok folyamán a székelység leereszkedett a Kárpátok alatti síkra, a Borgói-hágón (l.: Lükő G. elmélete a Szamos menti magyarok és moldvai magyarok néprajzi összehasonlítására), a Gyimesi-, Tölgyesi-szoroson, a Kárpátok két oldalán ugyanaz a kép fogad: erdők és fakitermelés, legelők és juhtenyésztés, azonos miliő, azonos embertípusok. Antropológus legyen, aki a gyergyói fafuvarozó bocskoros székelyt a Békási-szoroson túli facsúsztató bocskoros romántól megkülönbözteti. A Tölgyesi-szoros mögött a romános viseletű csángók hosszan elszórt telepei között haladva az utazó ugyanúgy érzi magát, mint a szoroson innen. Gyergyószentmiklós—Piatra—Târgu Neamţ—Roman közötti útvonalon magyar eredetű hegy-, folyó-, helynevek közt halad az út. Csíkszereda—Galben—Oneşti—Târgu Akna—Bacău felé pedig a magyar eredetű földrajzi neveken kívül minduntalan magyarul beszélő telepeket is talál még a felületes utazó is. Talán az azonos miliő teszi, hogy a Kárpátok két oldalán élő emberek sokkal közelebb állnak egymáshoz típusban és életmódban, mint az erdélyi és magyarországi magyarok. A hasonlóságot hangsúlyozzák a két vidék zsindelyes faházai, a háromlábú „székely" kapuk — Jorga ezen az alapon sütötte el visszafelé a székelykapu-elméletet — vagy a romános ruhába öltözött nyüzsgő tömeg magyar beszéde egy-egy moldvai vásáron (Bacău — Bákó, csütörtöknapi vásár).
*
Mint hozzám közelebb esőt, Bukarestben elsősorban a női kivándorlók sorsát figyeltem. A bukarestiek a nekik szolgáló bevándorolt magyart valami különös parvenü fennhéjázással az albán, török, görög, levantei söpredéknél fajilag alacsonyabb értékűnek hirdetik. Közben azonban a lenézett székely cselédlányokat szorgalmas és megbízható mivoltukért rendkívül szívesen alkalmazzák. A helyzet ma az (1938-ban), hogy olyan sok van már belőlük Bukarestben, hogy egymástól nem tudnak megélni, és szánalmasan alacsonyra verik le a béreket, néha heteken át munka nélkül keringenek, ruhájukat adogatják el, éheznek. Néhány munkanélküli hét, és a bűnözők statisztikájában ijesztően szaporodnak a magyar férfi- és női nevek. Pár hét „szervics" nélkül, és a találkaházak szobáiban egyre több a magyar leány (Mátis Endre egyh. számvevő közlései).
A kivándorolt székely női háztartási alkalmazottak gondozására 1936-ban Bukarest, str. Theodor Aman 24. szám alatt református leányotthon, valamint ingyenes cselédelhelyező iroda létesült Kondor Boldizsárné tanítónő vezetése alatt. Minden jelentkező nőről pontos aktát vezet. A pártfogoltak törzskönyvi lapján feljegyzi, hogy a jelentkező hol született, otthoni (erdélyi) legközelebbi hozzátartozójának nevét, foglalkozását, postacímét, két bukaresti legjobb barátnőjének nevét, foglalkozását és címét, bejegyzi, hogy milyen iskolát végzett, milyen nyelveken ír, olvas és beszél, legutoljára kinél volt szolgálatban, mikor és honnan jött Bukarestbe, igazolványának pontos adatait, állás nélkül eltöltött idejére vonatkozó adatait és jelenlegi elhelyezkedésének pontos körülményeit. A vezetőnő magához veszi az alkalmazott „kondikucáját", azaz cselédkönyvét, és a cselédet fogadó úrnak vagy úrnőnek az alkalmazottat és írásait csak kötelezvény (Obligaţie) ellenében adja át.
A kötelezvényben a munkaadó aláírásával fogadja, hogy a bért pontosan megfizeti, emberséges bánásmódot tanúsít, és a cseléd távozását vagy eltűnését a leányelhelyező irodában bejelenti. Könnyen és szívesen kötelezi erre magát, mert megkaphatja így a keresett s tapasztalat szerint jónak ismert magyar munkaerőt, és a közvetítésért nem kell semmit sem fizetnie, csak az asztalra készített perselybe illik néhány leit belecsördítenie. A román dáma jön, kiválasztja a szakácsnőt, akinek a legspeciálisabb regáti kosztot kell főznie. Lehetőleg ne legyen férje — mondja a román hölgy —, ha mégis van, náluk találkoznia nem szabad. Ez természetesen nem bukaresti specialitás, az egész világon sehol sem fogadnak szívesen férjes szakácsnőt, de ennek a bukaresti kivándorolt magyar munkakeresők szempontjából mégis különleges jelentősége van. A székely feleségestől vándorol a Regátba, és otthon a két-három holdnyi föld megmívelésére az öregek és a gyermekek maradnak. Férfinak nehezebb alkalmazást találni, mint nőnek, a munkanélküli férfit egy-két heti csavargás után, ha bejelentett lakással nem rendelkezik, a hatóság hazatoloncolja. Falujukban kiállított illetőségi bizonyítványuk viszont közös, s a férj kiutasítása az esetleg kereső asszonyt is hazakényszeríti.
Sokkal keresettebbek a férjtelen nők, akik megfelelő külső esetén és székely viseletük felcserélése után havi 600 leitől 1000 leiig terjedő fizetés mellett találhatnak alkalmazást. A bukaresti gazdasági viszonyokhoz képest eléggé megfelelő fizetés ez. A munkaadó a háztartási alkalmazottnak külön szobát is biztosít, ami a sajátos, ultramodern bukaresti építkezési viszonyok mellett sem egészségi, sem erkölcsi szempontból nem nevezhető éppen kifogástalannak. A hat-nyolc emeletes blokkházak manzárdjain épülnek az összes cselédszobák; egymáshoz zsúfolt, szűk kis rabitz-kamrák. A bukaresti tető alatt valóságos kis magyar szolgatársadalom él együtt. Kis magyar verébfészkek az óriási, idegen épületek ereszei alatt. Életük is olyan, mint a világba került verébhadé. Szakácsnők, szolgalányok, inasok, sofőrök, puccerek, kifutófiúk; szűk kamrácskáik télen hidegek, nyáron viszont kibírhatatlanul melegek, s ez a körülmény, hogy az alkalmazott bizonyos önállóságot élvez, megfosztja egyben attól a védelemtől, amit például egy egyedülálló fiatal leány a családtól kaphatna meg. A tapasztalat azt mutatja, hogy a bukaresti munkaadó az obligaţiéban vállalt kötelezettségeinek távolról sem tesz eleget. Rengeteg a panasz, és — az obligaţie nem peresíthető, a bukaresti hatóságok azzal érvelnek, hogy az egyház ingyenes szeretetközvetítése nem okirat. Példák százait lehetne felsorakoztatni a legkülönbözőbb visszaélésekről. A baj itt is az, mint a regáti magyarságnál mindenütt, hogy a kivándorolt magyarok sorsával csak az egyházak foglalkoznak, azok viszont maguk is végtelenül szegények és magukra hagyatottak. A Theodor Aman utcai leányelhelyező két szobájában nyolc-nyolc vaságyat tart azok számára, akik munka és állás nélkül vannak, s hogy fenntarthassa önmagát, egy-egy fekhelyért napi 15 lei ágybért szed. A vaságyak lakói közt találtam Bukarestben dolgozó fényképésznőt, egyetemi tanulmányainak utolsó évét végző hallgatónőt, kozmetikusnövendéket. Csak éppen háztartási alkalmazottat nem...
Ennek az oka nem csupán az, hogy a munkanélküli magyar cselédnek még a napi 15 leie sincs meg, hanem az a szégyenkező bizalmatlanság, amit a kivándorolt magyar a letelepedett bukaresti magyar iránt érez. A kivándorló nyomora űzte el falujából, Bukarestbe szerencsét próbálni jött. Amíg egyetlen lehetőséget lát tehát, hogy akár teljesen felszívódva is, de életkörülményeinek feltárása nélkül munkát talál, addig nem engedi magát szervezni és támogatni. A bukaresti magyar szervezetek csak legutolsó menedékek számára. Csak az elesettek, a hajótöröttek keresik fel. Mostanában indult meg egy mozgalom arra, hogy az erdélyi faluk magyar vezetői számon tartsák a Regátba vándorlókat, és megfogadtassák velük, hogy nem próbálnak szerencsét a zsidó cselédbörzéken, kültelki, levantinus kocsmárosok munkaelhelyezőiben. Nem indulnak el azok szaván, akik ilyen helyeken adnak tanácsot, hanem felkeresik a magyar szervezeteket!
A székely női háztartási alkalmazottak lelki gondozására Bereczki Klára bukaresti segédlelkész vezetésével Lidya-leánykör működik. E lelkes nő szerint kivétel nélkül mindegyik székely leány azzal az elhatározással jön Bukarestbe, hogy ott annyit fog keresni, amennyiből otthon jobb életet kezd, földet vásárolhat, férjhez mehet. A statisztika azonban azt mutatja, hogy száz, ilyen elhatározásokkal érkező közül három (3) megy vissza pénzzel a falujába. Hatvan-hatvanöt a munkanélküliség és a kereset váltakozásaiban morzsolódik fel évek alatt. Népi viseletét leveti, nyelvét elfelejti. Harminc-harmincötre tehető azoknak a száma, akik a magyar közösség és a magyar faj továbbépítése számára eltűnnek, de megtalálhatók a Strada Mavrogeni találkaházakban. A Gabroveni utca utcalányainak deszkafalú kamráiban vagy egészen lent, a dudeşti-i városrész balkáni nyilvánosházaiban, az úgynevezett Kőkeresztnél. (…)
Íme a keleti magyarság mai sorsa! Eresz alatti cselédtanyák, kódorgás, lebujok, találkahelyek... Hogyne csengne fülünkben folyton Nagy Sándor nagytiszteletű úr egyszerű próféciája: „Itt fog Erdély elvérezni!"
Hozzászólások
2009-08-29: Magazin - x:

„A hazugságok miatt válok el Berlusconitól”

Silvio Berlusconi válófélben lévő felesége szerdán megjelent könyvében tárja fel a nyilvánosság előtt: házasságuk kihűlését férjének hazugságai okozták. Veronica Lario a Tendenza Veronica (Veronika-trend) című kötetében vallja be az olvasóknak, hogy a válás mellett véglegesen a nevezetes áprilisi ,,Noemi-botrány" után döntött.
2009-08-29: Kitekintő - x:

Négyes ünnepség Szentendrén — Iochom István

Felcsendült a székely himnusz
Szentendre, a művészetek városa
Festői környezetben, a magyar főváros közelében a Duna-kanyar egyik legszebb település, Kézdivásárhely első hivatalos magyarországi testvérvárosa. Kedvelt kirándulóhely, melyet évente több millió turista keres fel a világ minden tájáról. A kisváros sajátosan mediterrán hangulata az elmúlt évszázadok folyamán alakult ki, amikor a törökök kiűzése után a magyarok mellett szerb, dalmát, szlovák, német és görög telepesek népesítették be.