Így állunk (Periszkóp)

E-mailen jött a levél. A lap hasábjain válaszolok: Igen tisztelt Barabás úr, nem az az egyetlen baj, hogy a két csapat — Sepsiszentgyörgyi FCM és Barót — soraiban fogytán a magyar ajkú labdarúgó, hanem sokkal inkább az, hogy maholnap nem lesz a szó igazi értelmében vett labdarúgónk. Egyébként focitéren jó magyarokként követjük az anyaország labdarúgását (mélyröptére helyezkedtünk), jó erdélyiekhez hűen a honi futballéletet (nemzetiesítjük a sportot). Az anyaországit most hagyom, vagy inkább önre bízom, maradok a honival, s úgy emlékeztetőül elmondom, hogy például a II. labdarúgó-világbajnokságon még így hangzott Románia tizenegye (sötét betűkkel a magyar ajkúak): Zombori—Vogl, Albu—Moravetz, Kotormányi, Deheleanu—Bindea, Kovács, Sepi II., Bodola, Dobay, ma viszont az I. ligában sem találni összesen nyolc magyar ajkú játékost. Számoljuk csak: Bikfalvi Erik (Steaua), Székely János (Galaci Acél), Elek Róbert (Galaci Acél), Sepsi László (Besztercei Gloria), Bálint László György (Urziceni), Varga Norbert József (UTA), Kálai József László (Jászvásár), Szolomajer Emil Attila (Kolozsvári U), Süller Attila (Kolozsvári U). Nyolc volt az 1934-es világbajnokságon játszott válogatottban, kilenc van a 2007—2008-as bajnokság első osztályának egész mezőnyében... Mi tagadás, van itt ám fejlődés, haladás... Már akinek, természetesen, magam is így gondolom.

De ha csak a labdarúgásban volna ez a képlet?!... Sajnos, minden sportágunkban működik, kezdve az asztalitenisszel, bezárva a vívással, ahol nem is olyan régen a négy ,,testőrlányunk" — Orbán Olga, Jencsik Katalin, Gyulai Ilona, Lázár Réka — csodákat művelt, ámulatba ejtette az egész világot, ma van egy Stahl Krisztinánk (Jencsik leánya) és egy Nyisztor Sándorunk.

Ma megmagyarázhatatlan a jelenség. Ha tiszta képet szeretnénk kapni, a magunkba nézéssel kell kezdenünk, a ,,Megtettem-e mindent azért, hogy a tanítványaim közé került magyar gyerekek érvényesíteni tudják elvitathatatlan tehetségüket?" kérdőmondattal, aztán azzal folytatni, hogy ,,Biztosítottunk-e magyar gyerekeinknek olyan sportolási feltételeket, mint a többi városban, a román vidékeken?"...

Nos, így állunk ebben a nagy romániai valóságban, ebben a háromszéki labdarúgásban. Ami jó volt, veszni hagytuk, aki jó volt, eladtuk, s most várjuk, hogy valaki csináljon valami jót — természetesen, a labdarúgás terén — a négy szép székely városunkban, valaki neveljen egy olyan játékost, akit el lehet adni, mondjuk, a Ferencvárosnak.