Gyors egymásutánban kapom kézhez két bécsi magyar-székely kortársunk könyvét; Hegedűs Imre János (1941) magyartanár, majd szakfelügyelő volt Sepsiszentgyörgyön, írónak éppen nem készült a hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején, ám Benedek Elek irodalmi tevékenységével, hagyatékával irodalomtörténészként foglalkozott, könyvet írt róla. 2004-ben könyvet írt, méltán meglepetést keltő könyvet A néma esküje címmel (Széphalom Könyvműhely, 2004).
A nyáron Szabó Zoltán egykori sepsiszentgyörgyi színművész lepett meg 250 oldalas igazi szépirodalmi önéletírásával (Tutuka, avagy Az utolsó Szabó, magán(y) kiadás, 2009).
Az utóbbiról szeretnék szólni röviden. Legelőször is azt, hogy felötlik az olvasóban a gondolat: mi történik itt meg Bécsben? Újabb testőrírók jelentkeznek a Lajtán túl, Hoffburg árnyékában? Bécstől eddig csak Habsburgot, ,,civilizátorokat" kaptunk, s abból koldulunk mai szent napig.
Székely Szabó Zoltán már itthon is próbálkozott portréírással, kis füzeteket írt és adott ki bécsi (meg)élményei közben, pl. Dákok a nyitott égbolton, Öntudat és faeke, Volt egyszer egy társulat, Az elvtárs nem vész el stb. Most akkorát dobbantott, hogy még az ügyelők is felfigyeltek. Mert ez az ,,1/2 önéletrajz 60. születésnapomra" nem hagy nyugton, az olvasó óhatatlanul keresi azt a bizonyos hogyan lehetett volna változatot, ha nem kényszerül a szekuritáté, a román családi diktatúra elől megszökni ő is.
Szabó könyvnyi nyelvi humora, szójáték-vibrálása aligha, de inkább sehogy sem hasonlítható egyik írónkhoz sem. Ne kapjuk elő rögvest Rejtő Jenőt, a zsenit, mert Szabó más. És ha igen, akkor ez már fél győzelem, ha nem egészen az. Életrajz, élhetetlenségének rövid története, visszavágyódásba és tiszteletbe pátyolgatva ügyesen, hogy a félnótásan heherészni próbáló olvasó is megértse: álljon meg a (halotti) menet! Mert itt embert, lelkeket, itt anyanyelvet s népet is ölnek! Itt csontba vág az a szójátszma, melyet helyből megnyert az, aki társra nem találhat... Illetve: társra talált, aztán a haláli parancs azt is elvevé tőle... A feleséget.
Gyermekkor a Székelyföldön, tíz évig egyetemekbe járó s végül színészként önmagán győzni alig tudó... S hát még a gonoszságon, ezen a pályán! Megadatott Szabó Zoltánnak is az az életszelet, amelyen beérni kénytelen az irodalmi panasz. A bécsi taxisofőr autodidaktának nevezi önmagát. Példatár: ,,De hát engem nagyapám taníttatott — közvetve. Amit az állam tőle elközvett, abból a Sorbonne-ról ötször is kirúghattak volna." Helyzet- és korrajz egy-egy kapásból megálló fogalmazás: ,,Erre mondottuk mi: a törökök nem ünnepeltették velünk a mohácsi vészt. No meg dec. 1. az AIDS világnapja. Meglátszik, minek a jegyében egyesültünk."
Írók taknyolódtak a fogalmazvánnyal Magyarországon ,,az én koromban", mármint köröttem azzal, hogy otthonról haza, hazulról otthonra... Kezdetben kérdeztem tőlük, akkor mi a jó francért jöttél el jó állásodból kutyástul, macskástul, ha ennyire fáj(alog) s így nyalod? Szabó is próbált Bécsben sokat, megírta, mint annyian, első jelentős könyvét (mint Hegedűs is), az viszont lelkéből szakadt vala, ország- és nemzetépítésre, hogy fájjon mindenkinek a tájon. A nagyszerű könyv zárómondata: ,,Nyelvtársi üdvözletem minden kedves és kedvetlen olvasómnak." És itt magánolvasóként a nyelv is két marokbombát hordoz: nyelv, nemzeti anyanyelvem. No és a nyelvelést, de inkább a nyalást ,,oly korban", melyben ki mélyen alá- s belemerül, az érvényesül altestileg-lelkileg. De ez már a folytatásra váró könyvajánló szava, hogy a könyv s az elevenen hányódó író szomorú napjait ne bolygassam emittlegesen. Várom erősen az ½ életrajz másik kettedét türelmesetlenül!
