A komollói falutábla

Lennebb az Erdősi Sylvester János nevét viselő iskola tágas és gondozott épülete, ennek környéke is építőtelep, az utca felőli hosszán új kerítést építenek. Ezt is jó ízléssel. Az iskolaépület és a kerítés együttesét díszíti a székelység szimbólumfájából, fenyőből kialakított fasor.

És Komolló portáinak többsége előtt csupa virág, egyetlen fő utcáján nem kerülgeti az arra járó a tehénlepényeket és lógombócokat. Van, nyilván, kivétel is, hevenyészett csipkésdrótkerítés, de ezekről gyorsan elkapja az ember a tekintetét, és inkább a díszkerítésekre figyel.

Mindezt azért hangsúlyozom, mert a komollói falukép kiemelkedően más, különb, mint a nyomorúság és szegénység mellé a hanyagságot és nemtörődömséget társító székelyföldi falvacskáké, gondozatlan portáikkal és kertjeikkel, melyekben haszonnövény és virág helyett mindenféle gyom, laboda, bojtorján, keserűlapi ,,terem".

Egyszóval, Komolló — ha fogyóban, apadóban is népe, mint minden erdélyi falunak, főleg a kistelepüléseknek — ahhoz a képhez viszonyítva, amelyet Orbán Balázs festett róluk, feltétlenül jól néz ki. Székelyföld romantikus utazója ugyanis azt mondja, hogy a Szépmezőn ,,munka idején ezer meg ezer ember nyüzsög ott, a szép székely leányok, menyecskék s a daliás termetű férfiak takarítják össze Istennek szorgalmuk által szerzett áldását; s minő szép, emberies szokás itt, Háromszéken, hogy termésüket megosztják a szegénnyel. Ugyanis betakarításkor, török búza (kukoricza) szedésekor a falu szegényei, nyomorék, munkaképtelen egyénei, birtoktalan özvegyek, árvák és öregek kiülnek sorba a falu végére, s minden bemenő szekér ott vet nekik egy-egy kéve gabonát, egy-egy kosárka török búzát, s ezen önkéntes alamizsnából, ezen szíves adózásból begyűjt a szegény, földbirtoktalan, munkaképtelen annyit, hogy gyakran egész télen van mivel kitartsa magát. Ezen emberbaráti szép szokást Székelyföldön csak itt láttam, hol legmegoszlottabb a föld, s hol aránylag kevés gabonája terem a népnek, s így annál nagyobb érdemül kell felrónunk e felebaráti nemes érzetét."

Orbán Balázs szociális érzékenysége közismert. A mai komollóiak sem túl gazdagok, de a rétyi iskola titkárnője, a komollói Dombora Ildikó mondja, hogy a polgármesteri hivatal szociális segélyre senkit sem javasolt, mert tizenegy család Magyarországon dolgozik, s nemzeti-etnikai hovatartozás dolgában itt mindenki magyar a hivatalos népszámlálási adatok szerint is. Komolló nem tűnik gazdag helységnek, de a porták után ítélve szorgalmas, és ennek következtében jómódú emberek élnek itt. Az én rövid látogatásom idején a falu bal oldali bejáratánál lévő háznak van szegénység szaga, mondja is a háromgyermekes édesanya, hogy nekik bizony elkelne a segítség — Orbán Balázshoz visszatérve, és képletesen szólva, a ház elé ledobott kéve gabona.

De hol vannak már ezek az idők!

Komollóra készülvén rákattintottam az interneten a Komolló címszóra. Aligha találok valamit — gondoltam —, és meglepetésemre gazdag információs anyag tárult elém. Ezzel azt is jelzem, hogy a frissen végzett fiatalok, papok, pedagógusok milyen hatásfokkal és milyen mértékben állíthatják helyre s öregbíthetik az elhanyagolt, a ,,leírt" falvacskák hírét-nevét. Az internetes — és természetesen a személyi — kapcsolatok információcseréhez, egymás gondjainak és örömének megosztásához vezethetnek. Az Erdősi Sylvester János I—IV. osztályos iskolánál késő délután nem találtam ugyan senkit, de Gászpor Melinda világhálón található, kedves hangvételű beszámolójából tudom, hogy az iskolaépületet a közelmúltban újították fel, nemrég került rá ereszcsatorna is, amelyet nagyrészt a budapesti Magos Gábor vállalkozó által szervezett gyűjtés révén finanszíroztak. A gyerekek — 22 tanuló — az egyház jóvoltából informatikát is tanulhatnak, s hála az óbudai Pilvax Polgári Kör gyűjtésének, néhány száz kötetből álló könyvtáruk is van.

Balla Barna református lelkész egyházközség-története alapján és Komolló bemutatásának egy zárójeles mondatából értem meg a kis falvak eltüntetésével okozott lelki és egyéb sérelmeket. A település — ma Réty egyik utcája (?), a telefonkönyvben egyébként a ,,cătun", tehát tanya településkategóriába sorolják, ami a mi fogalmaink szerint képtelenség —, szóval, Komolló ,,a történelem századai során alkotott már egy községet a szomszédos Réttyel és Szentivánlaborfalvával, és volt idő, amikor önálló községként szerepelt. A legutóbbi területrendezés (az 1968-as, a magyarságnak oly sok gondot okozó megyésítés) alkalmával Rétyhez csatolták, illetve beolvasztották, megvonva önálló település státusát, eltüntették a térképről."

A zárójeles megállapításra figyelek — az 1968-as, a magyarságnak oly sok gondot okozó megyésítés —, és most értem meg, hogy bizonyos dolgokat mennyire másképpen értékelhetünk és érzékelhetünk. Jómagam, aki az 1968-as megyésítési csatározások idején sokadmagammal elég sok kockázatot vállaltunk, hogy Székelyföld teljes szétdarabolását megakadályozzuk, és Alsó-Háromszéket Brassó elnemzetlenítő fojtogatása alól kivonjuk, szóval, mi az 1968-as területi átszervezést, a történelmi Háromszékkel lényegében azonos Kovászna megye megalakítását ,,eredményként" könyveltük el. Sokunk szerint az is.

A kistelepülések százai viszont — nem csak a magyarság körében, hanem az egész országban — nagy kárát látták ennek az átszervezésnek. A diktatúra éveiben is folyamatos volt elégedetlenségük, és a panaszáradat községi, megyei, fővárosi szintig is feljutott a mellőzöttség, a pénzügyi és gazdasági nyomorgatás miatt, de a rendszer a maga kíméletlenségével és kegyetlenségével az ellenkező irányba mozdította el a kistelepülések sorsát, a végén már a világbotrányt kiváltó fizikai megsemmisítés állapotáig jutottak a falvak. E faluromboláshoz képest Komolló, hogy Réty egyik ,,utcájává" degradálódott, még ,,szerencsés" is lett volna, hisz így, utcaként a községközponthoz tartozva elkerülték volna a buldózerek, vagy nem következett volna be a fizikai elsorvadás.

Az 1989-es fordulat után fellazuló állapotok alkalmat teremtettek arra, hogy az elnyomott és elsorvasztott kistelepülések is levegőhöz jussanak. Voltak, vannak, amelyek élni tudtak ezzel a lehetőséggel, és önálló községi státusukat visszaszerezve vagy megszerezve, pár esztendő alatt össze tudták szedni magukat, és fejlődésük jól érzékelhetően megugrott. Az építkezések, közművesítés, a közösségi élet átalakulása, és így tovább.

Komolló esetében — írják és mondják a helybeliek — a falutábla ünnepélyes helyreállításával megtették az első lépést, hogy falujuk újra önálló lehessen, s visszakaphassa méltó helyét a magyarság településeinek sorában.

Én nem tudhatom, hogy ilyen kisszámú lakossal, a Réttyel való egybeforrottság révén eredményre vezet-e ez a tiszteletre méltó törekvés, de a helységnévtáblán túl a falu rendbetétele, az építkezések volumene és színvonala, az iskola külső-belső korszerűsítése, a városiak telekvásárlásai és vállalkozásai, az egyházi és a közösségi élet jó irányú változásai az önállósulás jelzőtáblái külön-külön és együttesen is.

Természetesen, számolni kell azzal is, hogy a társadalomszervezési elképzelések nem esnek egybe a kis falvak lakosainak vágyaival. A gyermeklétszám miatt az iskola-összevonások elkerülhetetlenek. Komolló ebben az ügyben is lépett, hisz az I—IV. osztály működéséhez minden feltételt megteremtett, az V—VIII. osztályos tanulók Rétyre bringáznak, s az iskolabusz — a balatonfelvidéki Gadány öregotthonának ajándéka — a Sepsiszentgyörgyre ingázó tizenhat diák (egyikük rétyi) utaztatási feltételeit biztosítja. Az üzemeltetéshez szükséges pénz összegyűjtése a gond, de a komollói közösségépítés fiatalos lendülete képes lesz továbbra is megbirkózni ezekkel a feladatokkal.

Jó és hasznos volna a magukat elhanyagoló, magukat ,,eleresztő", apró falvak közösségépítő embereit és a községközpontok irányítóit is egyszer-másszor tapasztalatcsere jelleggel is végigsétáltatni Komolló szép házas, virágoskertes portái, a templom, az iskola és néhány gazda meg vállalkozó portája előtt.

A háromnyelvű — román, magyar, rovásírásos székelymagyar — falutábla viszont igen jól áll, és jól mutat a falubejáratnál.