Az Ojtozi Honvédkő

Ez a döntés akkor azért is jelképi értékűvé, szimbolikus jelentésűvé vált, mert két évvel ezelőtt, a 2004-es, szégyenletes kimenetelű decemberi népszavazás után történt, amikor az idegenszívűség, a kormányzati manipuláció eltaszított bennünket, elszakított nemzetrészeket, akik addig azt hittük, hogy a világ miénknél szerencsétlenebb sorsú népcsoportjaihoz képest mi szerencsések vagyunk, mert van anyaországunk, egy nagy múltú európai kultúrával rendelkező és ezt gyarapító nemzet részei lehetünk.

Sokkoló hatású, mérhetetlen lelki traumát okozó és indulatokat gerjesztő volt ez a tett, a bennünket a nemzet testéről végleg leválasztó nemzetietlen és embertelen gesztus.

Görcsöket oldó, sérüléseinket feledtető volt, amikor megtudtuk, hogy soproni barátaink mindezek ellensúlyozására és ennek ellenére közel ezer kilométernyi távolságra az egykori Ojtoz-völgyi harcok után kilencven esztendővel újra védelmünkre sietnek, mert mi egyébért történne, ha nem a mi, a mindannyiunk, minden magyar védelmének érzéséből és akaratából fogant a szándék, hogy most visszakapjuk ezt az emlékplakettet?

A nemzet egységének szimbóluma, az együvé tartozás emlékműve ez az újabb Ojtozi Honvédkő.

Az első világégés idején, amikor soproniak az Ojtoz völgyét, a székelység szülőföldjét védték, és életüket áldozták érte, addig a mi székelyföldi katonáink az észak-olaszországi fronton, Doberdónál, Piavénál védték a hazát, és ott véreztek el. A második világégés idején, mikor a Vörös Hadsereg egységei itt, Ojtozban és a Keleti-Kárpá­tok más szorosaiban betörtek a Kárpát-medencébe, a honvédek és a székely határőrök ezrei halogató harcokban és véres ütközetekben Sopron környékéig, a nyugati határokig hátráltak, s java részük, tudomásul véve, hogy a haza odalett, Sopron környékén szüntette be a harcokat.

Együvé tartozásunknak más harci és nem csak harcos emlékei is voltak és vannak. 1919-ben minden magyar számára példa volt az, amit a soproniak cselekedtek. Demokratikus, jogi eszközökkel, de ha kellett, fegyverrel is, a trianoni döntés ellenére megtartották Sopront magyarnak. Kisebb léptékben ugyan, de ugyanazt tették, mint a törökök, akik szembeszegültek az őket sújtó békediktátummal, és megteremtették a modern Tö­rökországot, Európa egyik legerősebb államát, és olyan hazafias lelkületű népet formáltak, mely a hazát és nemzeti szimbólumainkat rontó-bontó, megalázó csoportoknak példaként szolgálhatnának.

Számunkra ma a harc a nemzeti egység megteremtéséért és megvédéséért más eszközökkel folyik. Nincs háború, harcunk ma, ha van, fegyverek nélkül történik. Az ojtozi új Honvédkő katonája szimbólum, jelkép, fegyvere már nem gyilkoló eszköz, hanem az egykori harcokra emlékeztető jelkép, mint ahogyan ugyanebben a völgyben más nemzetekhez tartozó hősök harci emlékeit is kegyelettel őrzik. A háborút — költőt idézve — így oldja békévé az emlékezés.

Nemzeti szétszakítottságban, de kulturális, nyelvi egységben és közös Európában élünk. Ez a Honvédkő is egyik lenyomata, bizonyítéka annak, hogy történelmi hagyományaink ápolása, az emlékállítás ma lehetséges. Csupán azon múlik, hogy van-e ehhez elegendő akarat és elszántság. Annyi, mint amennyi ennek a sok kálváriás stáción térdre bukó Honvédkőnek és plakettnek a visszatéréséhez kellett.

Köszönet érte mindazoknak, akik ezt lehetővé tették, anyagi és erkölcsi hozzájárulásukkal a székelyföldiek féltő biztonságába visszahelyezték.