Gyermekeink két pálmaszerű, olyan hosszú, zöld levelű virág között szorongtak a Polski Fiat hátsó ülésén, így érkeztünk Lengyelországból a parassapusztai határállomásra 1988 tavaszán. Majd tíz év után végleg haza. Még csak hónapokkal azelőtt is komoly határőri és vámellenőrzésre számíthattunk volna, ám ekkor már a kutya sem törődött az akkori kommunista állampolgársági viszonyokhoz képest kissé bonyolult jogállású, ám mégiscsak magyar családdal. Valami már volt a levegőben. A bolsevizmus végelgyengülésének utolsó hónapjai voltak ezek, jóllehet én ezt korábban már abból is éreztem, hogy egyre sűrűbben jelentek meg különféle lapokban meghúzatlanul azok a tudósításaim, írásaim, amelyek témájukban, hangnemükben, szóhasználatukban egyáltalán nem illettek az akkori sajtóstruktúrába. Magyarán: nem a fennálló rendszer szájíze szerint íródtak.

Némi lengyelországbeli szolidaritásos előélettel, s ezt nyíltan vállalva is, helyet kerestem magamnak a magyarországi sajtóban. Állást persze nem találtam. Kevéske kenyérkeresethez akkor jutottam, amikor decemberben felhívott apám korombeli ügyvédje, dr. Ruttner György, hogy szeretnének egy országgyűlési — természetesen, ,,ellenzéki" — lapot indítani. ,,Kossuth után szabadon!" Ha van kedvem, menjek, segítsek. Örömmel vágtam neki, annál is inkább, mert testközelből ekkor vehettem először részt a magyarországi rendszerváltoztatás közvetlen eseményeiben.

Az Országgyűlési Tudósítások a parlamenti ülések alkalmával naponta jelent meg. Én még a tördelést is irányítottam, úgyhogy alvásról ezeken a napokon szó alig lehetett. Az országgyűlési jegyzőkönyveket folyamatosan kaptuk, futár hozta, de még ma sem tudom, hogy a lap kiadója, Haas György miképp tudta ezt elintézni, kibundázni a még gyakorlatilag bolsevik parlamentből. Lenyűgöző volt, ahogy egyrészt a lap által szembesíthettük az akkori kommunista képviselőket, kormánytagokat, pártvezetőket saját szövegeikkel, sok esetben sületlenségeikkel, agyrémeikkel, magyartalanságaikkal, hiszen az volt a szerkesztési elvünk, hogy az ülésteremben elhangzottakon nem változtatunk semmit, mindössze, ha hét Ööööö…-t nyög valaki, abból csak hármat hagyunk meg, ez is épp elég kifejező, másrészt lubickolhattunk a körülöttünk hirtelen felforrósodott közéleti levegő szívet-lelket melengető hangulatában, közegében.

Ha jól emlékszem, a második vagy a harmadik számot szerkesztettük egy Szabadság tér környéki kis utcában bérelt magánlakásban, amikor a TV Híradó akkori riportere, Juszt László rontott stábjával a szerkesztőségbe tudósítást forgatni a lap megjelenéséről. Lámpáikkal mindjárt ki is vágták a biztosítékokat, a számítógépek lefagytak, Haas és Juszt pedig majdnem ölre ment, hiszen a lap reggeli megjelenése forgott veszélyben.

Szóval, hősi idők voltak.

Mindaddig, amíg a fene tudja, honnan, egyre újabb és újabb arcok és nevek bukkantak föl a lap környékén. Az eleinte húszezer példányban megjelent és gyakorlatilag remittenda nélkül az utcán eladott Országgyűlési Tudósítások tájékán, no és magában a szerkesztőségben is egyre többen tűntek fel. Föl-fölbukkant a már a Wesselényi utca egyik üzlethelyiségét bérlő szerkesztőségben Hankiss Elemér, Bányai Gábor, Tölgyessy Péter (alkotmányjogi dolgozatát le is adtuk egy alkalommal), Schlett István, Magyar Bálint, Pető Iván, Fényi Tibor (később, a Horn—Kuncze-kormány idején a bécsi Collegium Hungaricum vezetője lett, de 1999 elején korrupció gyanújával menesztették), Fischer György szocdemes (később Manchin mellett bukkant fel, a Gallupnál) és még sokan mások. De hogy igazából mit is kerestek ott, mit akartak (hiszen nem írtak a lapba, nem dolgoztak velünk), senki sem tudta. Legfeljebb az igen-igen beavatottak. Sejteni azért lehetett. Volt a szerkesztőségben egy zöld pamlag, amelyen szinte óránként cserélődtek a ,,vendégek", nem is emlékszem már mindannyiukra, csak azokra, akik később aztán egészen másutt, de úgymond befutottak, nagyobb közéleti szerephez jutottak. Pörgött az élet, pörögtek az események.

Mindenesetre akkortájt kezdett az ügy, illetve az egész dolog egyféle intézménnyé válni. Meg mássá. Igaz, a magyarországi politikai élet is változott. Már Németh Miklós volt a kormányfő, elkezdődött a bős—nagymarosi kérdés boncolgatása, később napirendre vétele. És a spontán privatizáció. A rendszer bukásának ott volt az előszele, az Országgyűlési Tudósítások pedig ebben a közegben, és ahogy szaporodtak körülötte a ,,bábák", egyre jobban veszített kezdeti varázsából, sikeréből. A kifulladás jelei mutatkoztak.

Ezt én pontosan érzékeltem, és mivel erdélyi származásomat, elkötelezettségemet soha nem titkoltam senki előtt, a falurombolás és az ellene született tiltakozó akciók pedig akkor már javában zajlottak, azonkívül, ha még a menekülők áradata nem is érkezett hazánkba, azért az áttelepült erdélyiek — köztük írók, újságírók — egyre többen lettek Magyarországon: előhozakodtam hát a kiadónak ötletemmel, az Erdélyi Tudósítások laptervével. Haas György áttetsző, világos szeme felcsillant vöröses szemöldöke alatt, de egyelőre nem történt semmi. ,,Jó — mondta —, majd beszélünk róla." Én azért közben fölvettem a kapcsolatot a már akkor áttelepült Csiki Lászlóval, Mátyás B. Ferenccel, a Sepsiszentgyörgyről érkezett Czegő Zoltánnal, az Aradot Budapestre cserélő Znorovszky Attilával, másokkal, és szóltam egy-két régebbi barátomnak, kollégámnak, Ugró Miklósnak, Kiss Karcsinak például, jönnénk össze, erről és erről lenne szó.

Nem túlzok, ha azt mondom, repestek az örömtől, a tettvágytól, tele voltak azonnal ötletekkel, tanácsokkal, elképzelésekkel, tématervekkel. Jómagam is erősen égtem, végre szabadon hasznosíthatom erdélyi ismereteimet, kapcsolataimat, élményeimet, információimat. Talán csak Csiki Laci volt visszafogottabb, érthető családi okokból, meg hát ő akkoriban már elég elismert írónak számított végre hazánkban is. A szépirodalmat nem cserélte fel az ,,acélhegyű ördöggel". De sokat segített ő is. Czegő Zoli valami üzemi lapnál, Znorovszky Attila pedig a Közművelődésnél tengődött, méltánytalan helyzetben, megtűrt flekkdíjasként. Mámorunk az egekig szállt tehát, végre összeterelhetjük a határon túli tollforgatókat, végre tehetünk valamit az otthon maradottakért, Erdélyért vagy a hazai közvélemény hiteles tájékoztatásáért ezekben az ügyekben. Terveztünk, fröccsöztünk, euforikus hangulatban új sajtót álmodtunk…

De valami történt.

Az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőségének élete annyiban változott, hogy szinte már nem volt olyan napszak, hogy ne tengett-lengett volna ott rengeteg ember. Fiatalok, idősek, ismerősök, ismeretlenek. Fiúk fénymásoltak, a lányok meg le sem szálltak a telefonról. Jöttek új munkatársak is. Fölvettek többek között egy Heltai Péter nevezetű erdélyi diákot (ma az MTV egyik főguruja), aki amolyan zöldfülűként át akarta írni a parlamenti jegyzőkönyveket, habár nem volt túl jóban az alany-állítmány szövedékekkel. Miután erről nem kis fáradsággal sikerült lebeszélni, korrektorként ténykedett továbbra is, mert önálló írásai nem voltak. Mindenesetre több alkalommal hozta a szerkesztőség tudomására, hogy ő Kányádi Sándor keresztfia, amit néhányan igen komolyan is vettek. Odacsapódott fizetett alkalmazottként még Bányai Gábor, későbbi tévéalelnök Hankiss idejéből (Schreiber Gyuri helyére) és egy Kiss Csaba nevű, szintén erdélyi fiatalember. Ez utóbbi egyébként már évek óta a televízióban tűnik fel olykor színházi, kulturális műsorok vezetőjeként, ám a tárgyalt időszakban jobbára csak fénymásolással foglalatoskodott. Egy Hogyan vásároljunk nyugati autót? című, igen hasznos és fontos művön dolgozott, amelyben elsősorban néhány nyugat-európai ország használtautó-kereskedőjének esetlegesen (remélhetően nem ,,megszponzorált?") összeállított címjegyzéke volt található. Más sem igen.

Tehát valami történt. Akkor csak azt vettem észre, hogy az Erdélyi Tudósítások kezdő csapata valahogy kezd kirekesztődni. Egy alkalommal aztán Haas, mint főkiadó, boldog-boldogtalant összekürtölt az Erdélyi Tudósítások ügyében, mert ugye a dolog még nem volt eldöntve. A fojtogatóan és nevetségesen tragikomikus megbeszélés a következőképpen zajlott: Haas krétával húzott egy függőleges vonalat a szerkesztőségben lévő zöld iskolai tábla közepére. Balra fölírta, hogy ELLENE, jobbra pedig, MELLETTE. ,,Na, most, gyerekek, mindenki mondja meg, hová írjam a nevét! De meg is kell ám indokolni!"

Na, ebből a lapból sem lesz semmi! — gondoltam.

Ám mégis lett.

Csak hát hogyan?

Mindenesetre nem velem, nem velünk, a kezdő csapattal. És ,,természetesen" az eredeti elképzelések sutba dobásával. Történt ugyanis, hogy miután azon a bizonyos ,,pszichodrámán" engem, mint az ötlet gazdáját, bíztak meg mégis az Erdélyi Tudósítások első és néhány következő számának megtervezésével, összeállításával, a kéziratok beszerzésével, megszerkesztésével stb., mindazzal tehát, ami egy lap elindításához szükséges, és miután mindezt el is végeztem, a kiadó bekérte a teljes anyagot. Micsoda? Cenzúráznak? Itt és most? Engem és barátaimat, erdélyi kollégáimat? Mi történt itt? Egy annyira áhított új kor hajnalán. Ezért küzdünk a rendszerváltoztatásért?

Nagyokat nyeltem, de az ügy érdekében eleget tettem a kérésnek, annál is inkább, mert főszerkesztőként az én nevem szerepelt már a lapengedélyen. Rossz lépés volt. Másnap Heltai Péter és Kiss Csaba vezetésével össztűz zúdult rám, ránk, amelynek egyetlen lényegi pontja volt: Miért nem fordultunk Bodor Pálhoz? Merthogy ő mindent tud, vezércikket is ír nekünk. Bodor akkor már szintén áttelepült Erdélyből, és a Magyar Nemzet Diurnusa-ként publikálta napi egyflekkeseit, fejtette ki véleményét. Bele-belekotyogott mindenbe, olyan hazai, magyarországi dolgokba is, amelyekben nálánál sokkal tájékozottabb hazai újságírók sem láttak színtisztán. De erdélyi kérdésekben mindenképpen csak ő lehetett az első számú szakértő, nélküle még a Nemere sem fújhatott. Hát így. Nos, nem is csodálkoztunk igazán, amikor Heltai meg Kiss így támadott: miféle írásokat akarunk ebbe a lapba tenni, mi ez a magyarkodás, kik ezek a szerzők, és így tovább, jó mélyen bele a húsba, ne kíméld, forgasd meg májában a tőrt…

Haasnak mindenesetre kínos lehetett a dolog, mert fehér asztalhoz invitált egy Wesselényi utcai étterembe, beszélnénk meg a helyzetet. Pszichodráma hál’ istennek nem lett belőle, s miután az általam kiötlött, később az említettekkel együtt megteremtett lapot nem hozhattuk össze, nem volt, miről tárgyalni vele sem. Így hát érzékenynek egyáltalán nem mondható búcsút vettünk a társulattól, annál is inkább, mert Manchin mindenféle csehszlovák meg román ügynököknek titulált bennünket.

Végül aztán az Erdélyi Tudósítások első száma néhány nap múlva ugyan mégis a nevem alatt jelent meg (nyilván, a lapengedélyt nem merték kockáztatni), de tartalma teljes átalakuláson ment át. A vezércikket természetesen Bodor Pál írta. Semmi közünk nem volt már hozzá. Még két számot valahogy összelapátoltak (lapengedély módosítva, Kiss nevére íratva), aztán a lap csendben kimúlt. Valamivel később az Országgyűlési Tudósítások hasonlóképpen.

Szegény Znorovszky Attilát annyira megviselte az eset, hogy néhány hónappal később meghalt. Elvitte az a nagy erdélyi szíve. Koporsója követte az alig élt eredeti Erdélyi Tudósításokat a legnagyobb Főszerkesztőhöz.

***

A budapesti Országház erkélyéről 1989. október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, Romániában pedig hamarosan kitört a később műanyag forradalomnak is nevezett nem tudni, mi, a diktátor házaspárt mindenesetre kivégezték. És jött a márciusi marosvásárhelyi pogrom is. Lett volna, miről írni, tudósítani…