Sepsiszentgyörgy központja az aszfaltozás és parkolóépítés lázában ég, s dicséretes módon a munkálatok a járdákra is kiterjednek. Az automobilizmus korában ez külön érdem, tapasztalhattuk, hogy a korábbi városvezetésnek erre feltehetően nem volt pénze, de mintha a kedve, a figyelme is hiányzott volna hozzá.
Kismamák a tanúim, hogy egy becsületes sétára nem lehetett a gyereket kivinni, az összetört járdákon agyrázkódást kapott volna a kicsi, ha a babakocsit ott végigtolják. Egy kis levegőztetés valóságos kalandtúrává és akadályversennyé minősült át, s ha olyan környéken lakott, arra akarva-akaratlan sok anyuka kényszerült bizony benevezni. (Mint a kültelkiek ma is.)
Most, hogy a munkagépek felvonulását nézzük — úthengerek, zúzott követ szórók és aszfaltterítők zúgnak az ablakok alatt — az évtizedekkel korábban kiöntött, közben göröngyössé kopott betonburkolaton, elgondolkodhatunk azon, hogy a rest kétszer fárad, és a fejetlen fejlesztés még többszöri kínlódás révén hoz csak eredményt. Az elfuserált utcahálózat — amúgy az egész elvetélt modernizáció — árát nemzedékem sokadszorra fizeti meg, először étel- és szabadságmegvonással, majd kényszerű, betonbarlangokban eltöltött évtizedekkel, most legalább harmadszor pengetjük le költségeit abból, ami életünkből-adónkból megmaradt.
No de mások más szemmel nézik ugyanazt, külön öröm az esztétikai mellett, hogy a lendületre kapó kamaszok vígan görkorcsolyázhatnak járdáinkon, a kismamák pedig egyes utcákon immár simán tolhatják hazáig a szabad levegőn elszenderült csöppségeket.
Hátha az ő pályájuk kevésbé lesz annyira, mondjuk, betongöröngyös, mint a mienk volt.