Jack Cole, a vágáns költő

Elsősorban azért, mert KAF megteremtve egy reálisnak tűnő, a mai Amerika viszonyai között vándorló és vegetáló költőt, egyúttal mindenütt biztosított bizonyos ,,áthallásokat" is, nem egy esetben felfedezhetők a párhuzamok, a Cole egyik pazar versében Trenszilvániának nevezett erdélyi viszonyokkal (A Trenszi, trenszi, trenszi című vers el is hangzik a műsorban, és nem is akárhogyan!), mi több, a költő életével, mintegy amerikai perspektívából kapunk rálátást így saját, nem túl derűs életünkre. Hogy ezek a rájátszások, áthallások, megfeleltetések, párhuzamok a félelmetesen tudatos költői játék szerves részei, bizonyítja számtalan vers, legnyilvánvalóbban a Missouri Weekend, ahol a híres-neves-nevezetes marosvásárhelyi víkendtelep hetvenes-nyolcvanas években fungáló, népszerű sörhajójának állít emléket a költő (érthetőbben egy hajón működő kocsmának, a verset ráadásként, a szűnni nem akaró vastaps után elő is adta Márton Lóránt), de a Pótdal. Picinyke testamentum is, ahol felismerhetőek a mai erdélyi költőtársak, irodalmárok, kritikusok, kékharisnyák, mecénások... (Vannak?) Három fiatal színésznek, hogy végre rátérhessünk a lényegre, érthetővé téve eddigi utalásainkat, annyira megtetszett Cole, annyira elbűvölte őket a generációjuk ,,szimbólumának" is tekintett amerikai—erdélyi vándorköltő (származásáról KAF érdekes dolgokat árul el, a dalok végén, a könyvét záró nagyobb, s nem véletlenül Jack Cole elkárhozása címet viselő életrajzi történetben, amelynek elejéről idézett is Nagy Csongor Zsolt néhány különös sort…), hogy saját elhatározásukból, megzenésítve vitték színre. Fazakas Ernő, Márton Lóránt és Nagy Csongor Zsolt hibátlanul ráérzett a daloskönyv ritmusára, a countryzene megfelelően passzolt is a ritmikus versekhez, új és új rejtőzködő árnyalatokat szabadítva fel, s a három színész — rendező nélkül! — újjáteremtette a színpadon Cole-t. Sikerüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tíz éve műsoron tartják, azóta sokat csiszolódhatott, alakulhatott a produkció, Szentgyörgyön a színészkocsmában szombaton este fergeteges sikerrel játszott előadás immár az ötvenkilencedik!… Mit lehet itt (a napilap szűkre szabott terjedelmében) elsősorban kiemelni. Legfőképpen a három színész bámulatos ritmus- és stílusérzékét méltathatjuk. Időnként képesek önmagukat is parodizálni, ami igazán megkapóvá teszi a bizarr látványelemekben amúgy is bővelkedő produkciót… A countryzenében — mely, ne feledjük, Vadnyugat ,,népzenéje" is, ,,valami Amerika" — vannak dzsesszbeütések is, finoman, csak alig érintve, mondhatnánk, az improvizáció pedig az előadás egyik felülmúlhatatlan érdeme. A három színész gitárral, hegedűvel félelmetesen és önfeledten improvizál, úgy játsszák el ,,kelkáposzta" Jacket, testvérüket a szenvedésben és az örömben, de főként a dalban, hogy élik is dalokká formált vándoréletét, hogy képesek élővé és hitelessé tenni, úgy persze, hogy a KAF már emlegetett áthallásai is áthallatszanak… Sőt, bizonyos értelemben kiemelődve biztosítják az előadás elsodró báját… Ez a termé­szetközelségben élő, vagy legalábbis oda vágyó költő — aki szarkasztikusan, visszafojthatatlan undorral, perverz gyűlölettel és polgárpukkasztó szókimondással ostorozza a mai amerikai nagyvárosi életformát és viszonyokat — hirtelen három alakban is élővé válik. Olyan ez, mint egy élő palimpszeszt. Ez egymásra rakódó írásokat, feliratokat jelent, amikor régi költők egy pergamenre írtak valamit, arra egy másik ráírt egy új szöveget, majd egy harmadik is, de jól megfigyelve, fellelhetőek a szövegek alatti szövegek, az egymást rejtő írások, és egymást erősítik, magyarázzák, terrorizálják és froclizzák, mint a három Jack Cole egymást, felejthetetlen élményben részesítve a hallgatóságot, mely hallgatóság hálásan díjazza is őket ezért. Ez legutóbb a Sugás vendéglőbeli produkción is bebizonyosodott.