A város ismeretlen arcai

Ahogyan Damokos Csaba tájékoztat: a folyamat egy éven át tartott, 2002-ben és 2003-ban. ,,…célja egy olyan, a művészek által kialakított városkép létrehozása, amely szubjektív módon tükrözi a városnak és lakóinak egy évét". (A teljes anyag megtekinthető a kiállítás katalógusához csatolt CD-n…) Az alkotók kötetlenül dolgozhattak, hetente egy fotográfia elkészítése volt a cél, bevallottan ,,egy vizuális korlenyomat" elkészítésére törekedtek, és végignézve az impozáns anyagot, elmondhatjuk: ez döbbenetesen sikerült is. A döbbenetes jelző lehet, szokatlan egy ilyesfajta ,,fotográfiai leltár" esetében, használhatnánk a ,,bizarr", de a ,,különös" jelzőt is, helyenként ráismertünk az általunk ismert, bennünk élő városra, amelyben élnünk adatik, helyenként nem, elképesztően leromlott helyszínek, szakadt figurák villannak fel, bizonyos művészek kétségtelen kéjjel örökítik meg a Sepsiszentgyörgyre is betörő falfirkákat, ,,graffitiket", amelyeket a huszonegyedik század népművészete egyik fontos elemének tarthatunk, s amelyek sokat elárulnak a helyről, ahol vagyunk. Sok a váróterem, mintha a városlakók egy része állandóan úton lenne, mindez Cervantes örök érvényű megállapítását erősíti: ,,az út mindig jobb, mint a fogadók!"… S megjelenik a színház is, a piac is mint valóságunk kiiktathatatlan fragmentuma… Nyugtalanítóak Kolumbán Hanna megkötözött (!) fái, akár a kibontakozó zöldmozgalom jelképei is lehetnének… Mások meg romos épületeket, lerobbant házakat fényképeznek, és szemetet minden mennyiségben, minden változatban, de vannak itt természetesen derűsebb, megnyugtatóbb képek is, Balázs István színes ernyői alatt boldog városlakókat is láthatunk, de Petrovits István aktjaiból (aki grafikái után most a fotográfiában is az akt lehetőségeit kutatja) ugyanaz a melankólia tükröződik, mint szakadt vagy kevésbé lerobbant állapotban lévő figurákon. Igen, a szemekben az a leírhatatlan elvágyódás, csak el innen, el, hogy hová, teljesen mindegy. 2002-ben és 2003-ban, amikor a víziólenyomat készült, meglehetősen sokat építkeztek a városban, sok a leromlott állapotban lévő épület, lakásbelső, e fotográfiák minuciózus elemzésével ― és nem egy-kettő van, nem is egy tucat, hanem nagyon sok! ― akár a rom történetéről, esztétikájáról, poétikájáról, metafizikájáról is értekezhetnénk, amely régi tervünk, s amelyről nem tettünk le, bizonyos elemek, felismerések megvilágításához a Városlakók anyaga nagyban hozzájárult. Feltehetőleg éppen a romok miatt a négy-öt éve készült fotográfiák egy nem elhanyagolható része már ma is kordokumentum, hiszen a város épül és változik. Nem véletlen, hogy a katalógusba az őket reprezentáló egyetlen fotó mellé többnyire vers-vallomásokat írtak, noha ismereteink szerint nincs közöttük költő. Ez azért nem véletlen ― ti. a verses vallomás ―, mert érezték, hogy az egyetlen fotográfia által reprezentált anyagaikat valamivel oldani kell, a szakszerű magyarázat éles kontrasztban állt volna a fotográfiák által ábrázolt, nem mindig derűs arcát mutató világgal. Áll ez a szakadtakra, a romokra, de az éjszakai Sepsiszentgyörgy életét bemutató nem kevés fotóra is.

Milyen tehát az az általános, ,,nagyobb összefüggéseket is felvillantó" kép, az a ,,vizuális lenyomat", amit a blendépillantások nyomán készülő fényképek sugallnak? Döbbenetes és bizarr, kétségbeejtő és különös, gyönyörű és tragikomikus. Sokszínű. Mint a város, mint (remélhetőleg) az életünk. S a kérdés, hogy sikerült-e a Damokos Csaba szerint ,,a rendszeres gondolkodást igénylő, hosszú távú munkafolyamat és együtt gondolkodás létrehozása", a teljes anyag ismeretében igennel felelhetünk. Következhet tehát a reprezentatív folytatás. Mivel semmi nincs egymaga, mással, másokkal együtt létezik, soha semminek nem lehet vége. (Hogy a halál után mi van, nem tudjuk, a halál földi vonulásunknak kétségtelenül véget vet ugyan, de örök dilemma, hogy mi lesz halhatatlan lelkünkkel.)