Ma már nem fér kétség hozzá: az RMDSZ elvesztette egykori népes tagsága nagy részének rokonszenvét, következésképp támogatását. Nincs erre meggyőzőbb bizonyíték, mint az elnökválasztási kampány második fordulójának kudarca. A tagság már nem hallgat arra az RMDSZ-re, amelyik hol ide, hol oda csapódik, belemegy kétes és megalázó kötöttségekbe, ahol legfennebb a nagyok kabátjait őrzi a ruhatárban, s várja, hogy a személyzeti asztalhoz szólítsák ebédre.
A magyar, még inkább a székelymagyar, önérzetes ember, s nem tűrheti el azt, hogy akárcsak érdekből is megalázzák. Márpedig velünk az történt. Ahhoz a Geoanăhoz csapódtunk, aki egészen a vélt győzelméig (infantilis ugrándozásáig) azt sem akarta tudni, hogy mi is a táborában vagyunk. (Szerencsére öntudatos magyarjaink jóvoltából, és nem az RMDSZ szándéka szerint, nem voltunk ott!)
Most újra fontolgatjuk a vesztett csata után a következő lépést, amelynek szerintem már az első lépésnek kellett volna lennie: nevezetesen, hogy az RMDSZ jobboldali elkötelezettségű, ennélfogva — együtt a szabadelvűekkel — a Demokrata-Liberális Párt mellett a helye.
Túl ezen igencsak meggondolandó a felső vezetésben immár szükségesnek látszó váltás. Új, huszon-, harmincéves gárda nőtt fel. Tehetséges fiataljaink jelentek meg a porondon. Hagyjuk őket szóhoz jutni, talán az annyit említett magyar—magyar egység is általuk megteremtődik, és nem csupán konjunkturális, alkalmi lesz.
