Az új vezetőség tagjai megijedtek, úgy gondolván, azzal a szándékkal teszi ezt, hogy visszahelyezze valamikori tisztségébe. E körülmények között felfokozódott az izgalom, hogy mihamarabb végezni kell velük. A jelenlévők között egyetlen személy volt, aki Nicolae és Elena Ceauşescu kivégzésének törvényes útját kereste. Ion Iliescu akkor engedett, amikor valaki a peres megoldást ajánlotta. Kijelentette: „Igen, uram, nem öljük úgy meg, mint Mussolinit. Így hát lesz egy per, tárgyalás alapján lesznek elítélve."

Míg a Nicolae és Elena Ceauşescu kivégzésére vonatkozó határozat egy nappal korábban, már december 23-án megszületett, addig december 24-én az időpontot, 1989. december 25-ét döntötték el. A honvédelmi miniszter fürdőszobájában megszületett döntés végrehajtásával Stănculescu tábornokot bízták meg, beleértve az ügyvédekből, ügyészekből és bírókból álló bírósági tanács odaszállítását is. (...)

Stănculescu tábornok úgy határozott, hogy az indulás 1989. december 25-én reggel lesz. Iliescu ezt mondta Stănculescu tábornoknak: „Legyen per, és legyen megoldás... Olyan, hogy ők eltűnjenek...!"

Tábori kocsiban

Gyakorlatilag Ion Mareş alezredes volt az a tiszt, aki letartóztatta Nicolae és Elena Ceauşescut. „Előzetesen éppen erre a célra előkészített irodába vittem. Ez az ügyeleti szoba volt három ággyal, tábori mosakodóval, és a tisztek dolgozószobái is itt voltak. A helyiségek ablakait elsötétítettük, hogy az udvarról ne lehessen belátni, s őrséget is állítottunk, névlegesen Iulian Stoica százados állt őrséget az ajtó előtt, Boboc őrnagy pedig bent maradt, ugyanabban a helyiségben azzal a hárommal, akik három nap és három éjjel lesznek Ceauşescu mellett." (...)

Időközben utasítások érkeztek Bukarestből, személyesen Stănculescu tábornoktól, hogy mit tegyenek Nicolae Ceauşescuval. Az azokban a napokban a két főszereplő, Stănculescu tábornok és Kemenici ezredes között lezajlott megbeszélésekről máig sem tudtunk meg mindent.

Ahogyan arról Mareş alezredes vallott, elhatározták, illetve parancsba kapták, hogy Nicolae Ceauşescuval diverziót hajtsanak végre, így december 23-án, szombaton reggel 5 óra táján tiszti katonaruhába öltöztek, sisakot tettek, bakancsot húztak, köpönyeget öltöttek magukra, s ebben az öltözetben maradtak 1989. december 25. reggeléig, s akkor a katonai egységből kilopták mindhármukat, azaz Nicolae és Elena Ceauşescut, valamint Paisie őrmestert, aki közben a fogasról már leakasztott egy hadseregbeli századosi kabátot, s ezt magán is hagyta egészen 1989. december 25-ig. Tábori kocsira ültették, s a katonai körzethez tartozó terepre vitték, két fémbarakk közé. December 23-án estig maradtak ott Iulian Stoica századossal és Boboc őrnaggyal együtt. (...)

Ceauşescu mind erőltette, hogy beszédbe elegyedjék a két tiszttel, akik időnként még elhagyták azt a helyet, ahol tartózkodott. Ceauşescu megnyugodott, s érdeklődött, hogy mi a helyzet Târgoviştén, mi történt Pantelimon Găvănescuval, a megyei pártbizottság első titkárával. „Beszélni akarok vele" — mondta. Stoica százados azt válaszolta, hogy Găvănescu már nincs. „Ki került hatalomra?" — kérdezte Ceauşescu. Stoica százados látott néhány személyiséget a televízióban, és mondta, hogy Dinescu, Sergiu Nicolaescu, Iliescu, s még más neveket is említett. Erre Elena Ceauşescu is megszólalt: „Lásd, kedves, az a bolond Dinescu..." Sergiu Nicolaescuról Nicolae Ceauşescu vélekedett: „Minden kurvával együtt él, tele van pénzzel, s Nyugatra is elengedtem, minden szeszélyét kielégítette." Ion Iliescu nevének hallatára elcsodálkozott: „Ki? Iliescu?" És ez volt az egyetlen momentum, amikor kifakadt Elena ellen: „És én megmondtam, hogy végzek vele, s te azt válaszoltad, elég, ha peremre szorítom." (...)

17.30 órakor a tisztek, Boboc és Stoica parancsot kaptak, hogy hármukkal térjenek vissza a katonai egység épületébe.

Védelem alatt

Miután visszatértek, Nicolae Ceauşescu ragaszkodott ahhoz, hogy beszéljen Kemenici ezredessel, a helyőrség parancsnokával. A parancsnok mindvégig őrizkedett attól, hogy beszéljen Ceauşescuval, távol tartotta tőle magát. Ennek erősködésére azonban bement abba a helyiségbe, ahol hárman voltak. Nicolae Ceauşescu így szólt a parancsnokhoz: „Te, elvtárs, kölcsönözz nekem valamennyi pénzt. Tiszta inget és pizsamát akarok. Nem tudom ezt tovább elviselni, mosdatlan vagyok annyi ideje, ruhát kell cserélnem, mocskos vagyok, adj tiszta alsóneműt." Kemenici ezredes: „Nincs, ahonnan vásárolnom, mert az üzletek zárva vannak, mert lőnek..." „Fogoly vagyok, vagy vé­delem alatt állok?" — szólt dühösen Ceauşescu. „Védelem alatt áll, főparancsnok elvtárs" — válaszolt az ezredes. „Akkor hagyd, hogy aludjam az elvtársnővel" — jegyezte meg Ceauşescu. „Megértettem" — mondta Kemenici, s meghagyta Boboc őrnagynak, hagyja őket együtt aludni. (...)

Adott pillanatban látszott, hogy a bukarestieknek nincs szándékukban a fővárosba vinni őket. A helyőrség parancsnoka fel akarta venni a kapcsolatot Guşă tábornokkal, de időközben bejelentették, hogy az új honvédelmi miniszter Militaru tábornok.

Ceauşescu is megkérdezte, ki vezeti a hadsereget. A választ hallva nagyon elcsodálkozott. Elena Ceauşescu viszont könnyedén megjegyezte: „Mi van, nem ismered őt? Azt az orosz spiont." „Ki? — szólt Ceauşescu is. — Hát ez KGB-ügynök, az oroszok embere. Én miniszternek Stănculescu tábornokot neveztem ki... Végeztek vele, lecserélték az árulók ..."

Olé, olé...

December 23-án éjszaka nem adódtak különösebb problémák. December 24-én egész nap a hálószobának használt irodában ültek. Adott pillanatban Ceauşescu megéhezett. Megkérdezte Paisie őrmestert, hogy ő evett-e valamit. Válaszolta, hogy nem. Ekkor megkérte, kérdezze meg az étkezdében, nincs-e valami falnivalójuk. Egy katona valami száraz, régi kenyeret vitt tányérra téve.

Amikor a szobába visszatért, Ceauşescut izgatottan, véresen találta, a vérzés miatt vérfoltos volt a ruhája, az inge. Boboc őrnagy, aki ebben az időközben, míg Paisie hiányzott, velük volt, úgy magyarázta, hogy a sugárúton haladtak el a tüntetők, megálltak az egység előtt azt skandálva: „Olé, olé, Ceauşescu nincs többé!"; „Az új esztendő elhozza Ceauşescunak a sírboltot!" (Ceauşescu, anul nou îl va face în cavou!); „Halál a diktatúrára!"; „Hitler, Sztálin, Ceauşescu!"; „A cipész és az analfabétanő!" és egyebeket kiabáltak. Ennek ellenére ki akarta nyitni az ablakot, ami húsz méternél is közelebb volt a tüntetőkhöz, beszélni akart, szólni hozzájuk, de Boboc őrmester ezt megakadályozta. Ceauşescu dühösen erősködött, hogy a tömeg elé lépjen, de Boboc őrnagy visszahúzta az ablaktól, Ceauşescu elveszítette egyensúlyát, és elesett, s az asztal sarkában megütötte magát. Elena Ceauşescu megrémült, s elkezdett kiabálni: „Gyertek gyorsan, a gyilkos megöli az elvtársat." Az, hogy valójában mi is történt, nem derült ki. Boboc őrnagyot felcserélték a benti, szobai őrségből Stoica századossal, Boboc őrnagy pedig az előtérben, az ajtó előtt maradt. A parancsnok végeredményben megcserélte az őrhelyeket.

A parancs: lelőni

December 24-én délután máig ismeretlen okokból a helyőrség parancsnoka, Kemenici ezredes lelkileg összeomlott. Miután Ion Iliescu, az állam új vezetője Stănculescu tábornok tudomására hozta, hogy Nicolae és Elena Ceauşescunak el kell tűnnie, kiderült, az ügyet a katonai egységnél a parancsnoknak kell kezelnie, s el kell viselnie a Bukarestből ránehezedő nyomást is. (...)

Iulian Stoica őrnagy erről így beszélt: „Kemenici alaposan megfáradt, s egyszerre csak határozatlan, hőbörödött lett. Az üllő és a kalapács között vergődő emberré vált. Az ő akkori állapota rám is átragadt. Izgatottá váltam, nem bíztam magamban, gyanakvó lettem. 16.30 óra körül Kemenici kivonta az összes kádert, aki a parancsnokság közvetlen védelmét látta el, beleértve a földszinti szolgálatos tisztet is, s felküldte őket az emeletre, hogy az ablakoknál lövőállást foglaljanak el. Abban a percben lőni kezdtek a líceum felől a kaszárnyára. A védelmi állásunkban lévő katonák nagy erővel viszonozták ezt. Összevissza lőttek, leírhatatlan volt a zaj, a fegyverropogás belső visszhangja az épületet is megrázta. Sötét volt, s én egyedül voltam az ajtó előtt. Nem tudtam elképzelni, mi történik, jön Kemenici az emeletről futva, kétségbeesetten felzaklatva, s rám kiált:

— Veszítettünk, elesik a parancsnokság, meg kell ölnünk, menj, és lődd le...

— Miért lőjem le? Elfutunk velük valahová a környékre.

— Nincs erre időnk, a zászlót is elveszítjük.

Szinte ösztönösen a belső udvar felőli kijárathoz rohanok, hogy a tudtommal ott lévő TAB kocsikat előkészítsem, de... végy onnan, ahol nincs. Kemenici is társult hozzám, de amikor látta a kocsik hiányát, kezét a fejére téve mondta: »Elvették tőlünk!«, s a sötét udvaron futni kezdett a lőálláshoz, engem magamra hagyott... Beléptem a helyiségbe, ahol ott voltak ketten. Amikor megjelentem, megijedtek, rémülteknek tűntek. Hallották a Kemenici-től kapott parancsot, hogy lőjem le. Rájuk szóltam, hogy öltözzenek, mert távozunk. Kivittem a TAB-hoz Bobockal és Paisiéval azzal a céllal, hogy menjünk a harci álláshoz, ahol a parancsnok tartózkodik.

— Kiviszel a mezőre, hogy megölj — mondta nekem Ceauşescu.

— Senki nem beszél! — üvöltöttem rá.

Mostantól én voltam a gazda. Minden tőlem függött." (...)

A feszültség elviselhetetlen

„A TAB páncélkocsikon elhelyezkedve körülbelül egy órát vártunk, míg az állásból visszatért a parancsnok. Köszöntöttem. És jelentettem neki, hogy időközben mi történt. Akkor Kemenici ezredes azt mondta, hogy vegyünk fel üzemanyagot, s mindent, amire szükség van, mert kimegyünk a körgyűrűre, s elindulunk Bukarestbe. Felkészülünk hát az indulásra, felsorakozunk, elöl az a TAB harckocsi, amellyel Kemenici visszajött az állásból, utána az a TAB, amelyen a két Ceauşescu ül Boboc ezredessel, Stoica századossal és Paisie őrmesterrel, emögött egy másik TAB Kemenici ezredessel, Dinu alezredessel, Birtan és Stoican altisztekkel.

Egy idő után arra rezzenek fel, hogy valaki veri a TAB vasoldalát. Kemenici volt. Kiszállok, s rövidre fog.

— Miért árultál el?

Nyilván arra utalt, hogy nem lőttem le Ceauşescut. Háborús helyzet volt, engem is agyonlövethetett volna a parancs nem teljesítéséért, vártam is erre, de nem tette. Akkor azt javasoltam neki, hogy az árulásról majd máskor beszélgessünk. Egyetértett, s beosztotta hozzám Stoican őrmestert. Stoican elmondta, hogy az állás felé, útközben Kemenici ezredestől azt az utasítást kapta, hogy lőjön belénk, azaz arra a TAB kocsira, amelyben Ceauşescu van. Ám nem volt bátorsága ezt megtenni... így tehát ezen a TAB kocsin, amelyre Nicolae Ceauşescut ültették, most már két áruló van... Egy indokkal több, hogy ez a TAB kocsi eltűnjék. Bent a kocsiban semmiről sem beszélgettünk. A feszültség elviselhetetlen volt, a fáradtság elhatalmasodott, a kocsiban mindannyian bóbiskoltak.

Éjjel 2.30 óra körül a másik két TAB Kemenici ezredessel eltávozott, hogy találkozzon Ştefan ezredessel, aki Bukarestből érkezett, de elmenetele előtt figyelmeztette az állásban lévő két embert, akiknek azt mondta:

— Látjátok azt a TAB-ot? Ha két métert is tesz előre vagy hátra, tüzeltek. Annak a TAB-nak onnan nem szabad elmozdulnia."

(folytatjuk)