Szintén nem lepett meg a néhány nappal ezelőtti kijelentése, miszerint ,,tetszik, nem tetszik, megszavazzuk a költségvetést. Nincs mit tennünk, szükség van bizonyos elég fájdalmas intézkedésekre, tehát meg fogjuk szavazni." Tudjuk, hogy a Demokrata-Liberális Párt által összeállított költségvetési tervezetből hiányzott épp az, amit a többi román párt, sőt, eredetileg az RMDSZ is támogatott: éspedig a nyugdíjak 13 százalékos emelése 2010-ben, a költségek elosztása után. Nekünk, nyugdíjasoknak az az átlagos egymillió lej is nagyot számított volna, amikor mindennek az ára — élelmiszer, adó, az elkövetkező lakásbiztosítás és sok egyéb — csak növekedik. Megvártam a parlament végső határozatát, bízván abban — ha kevés esélye is volt —, hogy hátha valami csoda történik, és a kormány által előterjesztett költségvetési tervezet nem fog átmenni a parlamenten hamarjában, még a Nemzetközi Valutaalap küldöttsége megérkezése előtt, és a törvényes 13 százalék legalább felét biztosítják. De amikor a szocialisták is rájöttek, hogy hiába minden, visszavonultak a további vitából.
Amint tudjuk, szövetségi elnökünk már a Tăriceanu-kormányban is miniszterelnök-helyettesi posztot töltött be, de (szerintem) ismeretlen okokból lemondott. Ő azzal indokolta, hogy több időt szeretne tölteni a magyar közösségben. Ez 2008-ban történt, a parlamenti választások előestéjén, így elvonult a Nyárád mentére, ahol igyekezett bebiztosítani magának egy parlamenti helyet, és sikerrel. Most nagyon szeretném, ha visszatérne ezekre a helyekre, és azoknak az embereknek, akik elmentek őt megválasztani — görnyedten, mankóval, tele nehézségekkel —, most a fent idézett kijelentését megismételné. Sajnos, ez érvényes a többi harminc szenátor és képviselő úrra is, akiket mi, Erdély magyar polgárai választottunk meg. Nem akarok visszatérni a 2009-es évre, a választások évére, amikor hatalmas összegek folytak le az ország folyóvizein, csak annyit szeretnék még leírni, most már tárgytalan, hogy ki lett az államelnök, és hogy az erdélyi magyarok nem fogadtak szót az RMDSZ-vezetés második fordulós javaslatának, tanácsának, és ha kisebb részvétellel is, de pont ellenkezőleg választottak. A vörös szín elkopása és narancssárgára változása nem ejtette kétségbe a szövetség vezetőit: cserbenhagyták azokat, akikkel a választás előtt egyezséget kötöttek, és mással fogtak kezet — azokkal, akiket nem szívleltek. Az ilyen cserbenhagyás, átállás, árulás háború esetén még fejbelövéssel is járhat, békés időben négy bársonyszék jár érte: igen, ismét sikerült felkapaszkodni a szekér nyújtórúdjának végére, és még kormányozni is fogunk. Hogy milyen áldozatok árán, még nem tudom, de már az elsőt megéltük. Nagyon örvendetes — gondolom, egy magyar ember sincs ellene —, hogy azoknak a településeknek, megyéknek, ahol 30—70 százalékban magyarok laknak, magyar kormánybiztosa, kormánybiztos-helyettese, intézményvezetői legyenek, de ne egy ,,konc" — a költségvetés elfogadásának — árán. Húszévi kormányzás (ebből tizennégy RMDSZ-részvétellel) után már annyi koncot kaptunk, de ezt is áldozatok árán, hogy egy egész gyűjteményt kitesznek. Egy olyan államban, ahol már húsz éve hirdetjük a demokráciát, a ’90-es évek első miniszterelnöke nemrég kijelentette: most sem tudjuk, hogy eszik-e vagy isszák... Az ilyen tisztségeket etnikai arány szerint kellene betölteni, nem úgy, mint nálunk, pár évig bent, pár évig kint...
A második ,,koncot" a következő időszakban kaphatjuk meg, amikor megjönnek a hatalmas pénzösszegek, amelyeket a megyei tanács fog szétosztani, és amelyeket Háromszéken majd el sem tudunk költeni, mint jó néhány helyen annyi alkalommal... Hát erről majd később...
Végezetül, kedves olvasók, önökre bízom, miként ítélik meg a fentiek hitelességét, és már most gondolkozzanak azon, hogy az elkövetkezendő esztendőkben nekünk, munkanélkülieknek, nyugdíjasoknak dobnak-e végre egy húsos csontot is.
LŐRINCZ BÉLA, Sepsiszentgyörgy
