Bog a blog végén (Határhelyzetek)

Átolvastam a blogvitát. Nem kaptam szívrohamot — bypass műtétem van, életemet román orvosnőnek, Topolniţchi doktornőnek köszönhetem, aki a Román Hadseregtől ,,szerzett" katonai helikoptert, hogy Marosvásárhelyre, a klinikára reptessenek —, szóval, viszonylag bírom az ilyenféle megterheléseket is, mint amilyennek most a pártatlan RMDSZ-szakértő engem kitesz.

Előbb azt hittem, nem is rólam szól a nóta, hiszen a történelmi jártasságot játszó szidalmazóm Sylveszternek keresztel. Neveink védelmében több száz írásom, cikkem jelent meg. Az engem őrjöngve leckéztető valaki Erdősi Sylvester Jánosról, aki az első Újtestamentum-fordítást a kezébe adta, és a XV. század dereka előtt megfogalmazta az első magyar disztichont, annyit bár megjegyezhetett volna, különösen RMDSZ-szakértőként, hogy a klasszicizált neveket, köztük a Sylvester családnevet miként írják.

(Egyébként az RMDSZ alapító tagja lennék, voltam a SZET tagja is, és az efféle filozopterek és pártatlan szakértők miatt hátráltam ki a vezetésből, de hiszem, én mezei talpasként sem vagyok ártalmára a szövetség ama vonulatának, amely az egykori szabályzatok és határozatok szellemében óhajt cselekedni.)

Nos, a bloggoló bérenc első húzása az, hogy általánosító írásomat nevesíti, a maga módján ,,dekonspirálja". Említhettem volna én is a Străchinaru Petre képviselő nevét, de ezt azért nem tettem, mert mondandómat, azaz a véleményemet nem csak neki címeztem. Ő egyébként, gondolom, jól megvan, az árkosi Szentkereszty-birodalomban jól berendezkedett, majd képviselővé emelkedett ezen a kirekesztő tájon. Személyes vitánk soha sem volt, sőt, nemcsak én, hanem sokan méltányoltuk visszafogottságát, az ellentéteket mérsékelő ténykedését. Az más kérdés, hogy a képviselői stallum mostanság, mint a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója kapcsán is, elragadtatja. Străchinaru képviselő úr ,,megfelelési" kényszer szabta szövegei számomra még magyarázhatóak, de vitapartnerem megélhetési, alkalmazkodási illeszkedése a fenti körökben domináns politikai kurzushoz és szájtartáshoz, engedje meg, hogy egy rám alkalmazott minősítését átvegyem: undorító.

Egyébként írásom lényegét kihagyva csonkol. Én ugyanis azt is mondom, hogy ,,a mostani sértettségek és nagy haragvások a múltból szivárognak át a mába. Abból a korból, amikor a magyar óvodások csak vegyes és egynyelvű csoportokban hinta-palintázhattak, amikor a tanintézményeket úgy összeházasították, hogy ebből a nem szerelemre alapozott kényszerházasságból a Bolyai Egyetem máig sem tudott szabadulni. Azt hittük, hogy a romániai ’89-es fordulat után, amelynek első napjaiban a most annyira hangoskodók eléggé halkra hangolták szavaikat, igenis, jogunk és lehetőségünk lesz hitünk, nemünk, életkorunk, szokásaink, hagyományaink, családi, baráti közösségeink óhaja szerint összejönni. Osztálytalálkozókra, búcsúkra, istentiszteletre, misére, falunapokra, s igenis, az Óriáspince-tetőn, a Perkőn is összegyűlni, együtt énekelni, táncolni vagy éppenséggel együtt búsulni."

Elnézést a magam hosszas idézéséért, de a szelektív ollózással tálalt vagdalkozásból ez a gondolat kimaradt. Szerencsére a vitapartnerek nem ugrottak át ezen a passzuson sem.

,,...ömlik a múlt sirattatása, a szegény, elnyomott, nyomorú magyar sérelmeinek konstans felhányása. Mintha ez bármit is megoldana manapság" — írja a bloggoló, amihez én egyszerűen nem tudok hozzászólni. Történelmünket elhallgatták, meghamisították, kiirtották — olvasson bele még most is bármelyik tankönyvbe, tisztelet néhány kivételnek —, és még mi fogjuk be a szánkat, ne sirattassuk a múltat! Illyés Gyulát parafrazálva segédkezzünk abban, hogy a zsákmányt békében tudja elfogyasztani az oroszlán.

Vitapartnerem egyetlen tőmondatos füzérének örülök: ,,Mit mondhatnék? Háromszéki vagyok. Magyar. Ott leszek azon a találkozón, és valószínűleg jól fog telni."

Ez számomra azért reménykeltő, hogy a pártatlan RMDSZ-szakértő egyszer talán megismerkedik azokkal az emlékházakkal, múzeumokkal, művelődési egyesületekkel, színházi műsorrenddel, színházi kollokviumokkal, szobrokkal, emléktáblákkal, amelyekhez a diktatúra éveiben az ujjam hozzáért, s az irántam és írásaim iránt érzett undora mérséklődik.

Ha valaha is valamit ebben az életben elérhettem, azt a nyílt szókimondással, a dolgok nevén nevezésével tehettem meg. Emiatt kioktatására nincs szükségem, csak arra kérem, legalább a nevemet ne rontsa el.

Nekem márka.

A magam részéről ezzel bogot vetek a blog végére.