Film ötvenhatról (Találkozás Szomjas György filmrendezővel)

De az élet ezúttal is szigorúan és határozottan írta át elképzeléseinket, ugyanis az 1956-ban játszódó történet — a forradalom véres eseményeibe a szó konkrét értelmében véletlenül belesodródó fiúk tragikus epizódokban tobzódó regénye — olyan hatással volt a szépszámú nézőközönségre, hogy a rendezővel rájöttünk, az interjú ebben a közegben, istennek hála, megvalósíthatatlan, nincs is értelme, ezért aztán a találkozó élénk, izgalmas eszmecserévé alakult át, ezúttal ugyanis a kedves nézőket nem kellett biztatni arra, hogy kérdezzenek, nem kellett kötéllel fogni a kérdezőket, hiszen a film alaposan felcsigázta az érdeklődést, csak úgy záporoztak a kérdések, ráirányítva a figyelmet arra a felismerésünkre, hogy Szomjas György filmjei egyáltalán nem véletlenül annyira népszerűek.

De arra is, hogy miért nincs igazi ötvenhatos film, noha Mészáros Mártától Kósa Ferencig annyian megpróbálkoztak vele, szép részeredményeket érve el. Szomjas arra szavazott, hogy nagy a széthúzás, minden résztvevő másképp és másképp látja, láttatja az eseményeket, s éppen ezért még hosszú időnek kell eltelnie, amíg a kedélyek annyira lecsillapodnak, hogy egy film átfogóan, de a részletekre is kitérve és nem veszve el bennük, képes lehet kialakítani ötvenhatról egy olyan nézőpontot, amely alkalmas lehet az események totális felidézésére.

A Nap utcai fiúk bevallottan önéletrajzi film, az akkor tizenhat éves rendező élményeit idézi töredezetten — a film szerkezetében ennek a töredezettségnek komoly funkciója van —, de hitelesen.

Mit is akarnak ezek az események kezdetekor még a külvárosi grundon focizó fiúk, amikor feladva idegenkedésüket, elmennek a moziig, és fegyverekhez jutva részesei lesznek-lehetnek az eseményeknek?!

Védeni a mozit és azt a sarkot, amely nekik megadatott, s amelynek védelmében az újra meg újra támadó szovjet tankokkal szemben sorra elvéreznek?

A narrátor, a mesélő viszont túléli az eseményeket, öregen búcsúzunk tőle, amikor kissé rezignáltan idézi hősi halált haló vagy Magyarországról elszökő, Brazíliáig, Kanadáig jutó társai emlékét. Neki szerencséje volt, nem tudták a nevét, ,,dumásnak" nevezték, nem szerepelt filmfelvételeken, a forradalom vérbe fojtása után ezért sem tudták azonosítani, megúszta, viszont emlékei elevenen éltek benne, amint a film is bizonyítja, nem fakultak el, utólag ismerte fel, hogy milyen történelmi pillanat résztvevője lehetett, s a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt az örökké balszerencsés Magyarország milyen esélyt szalasztott el 1956-ban.