Emlékezzünk (Az egyetemes magyar sport)

Azt mondják, és nem véletlenül, hogy van egyetemes magyar irodalom, népköltészet, kultúra... Tényleg van. Hiszen van egyetlen magyar is ― bárhol éljen ő ―, aki nem vallja, magáénak Apáczai Csere Jánost, Benedek Eleket, Bod Pétert, Kőrösi Csoma Sándort, Bolyai Jánost, Bolyai Farkast... Meggyőződé­sem, nincs! Ha ők mieink ― mert azok!!! ―, akkor nyugodtan vallhatjuk magunkénak ugyanúgy sportnagyságainkat, hogy csak a legnagyobbakat említsem, Szabó Katit, Balázs Jolánt, Szabóné Orbán Olgát, Jeneiné Gyulai Ilonát, Stahlné Jencsik Katalint, Szabóné Lázár Rékát, Kicsid Gábort, Nagy Irént, Ugron Jozefinát, Radó Ilonát, Derzsi Edét... akik eredményeikkel, öregbítették a magyar nemzet hírnevét, akik bár az anyaország határain túl éltek, sportoltak, nevükkel igazolták együvé tartozásunkat. Eredményeik elsősorban országuk sportmozgalmának eredményei, de ezentúl az egyetemes magyar sport trófeakincsét is gazdagítják. Kötelességünk tehát, hogy adott pillanatban megemlékezzünk az anyaországi és a határokon túl élő legnagyobbjainkról, eredményeik elismerésével fejet hajtsunk előttük, s méltóképpen tiszteljük sportnagyságukat.

Mintha ma történt volna. A televízió képernyőjén megjelentek a mexikóvárosi olimpia kalapácsvető-döntőjének résztvevői ― köztük három magyar: Zsivótzky, Eckschmiedt, Lovász, na és a szovjetek nagy esélyese, Klim. Tőle tartottunk. Nagyon erősnek tűnt. És szovjet volt... Zsivótzky kezdett jobban, mindjárt az első sorozatban 73,04 métert dobott, s a mezőny élére állt. Ilyen nagy dobás láttán az ellenfelek le szoktak merevedni. Klimet más fából faragták. A negyedik sorozatban túldobta Gyulát, 73,28 métert repesztett. Egyszerűen lelombozódtunk ott, a képernyő előtt. Nem, ez nem lehet igaz. Megint arany nélkül maradunk... Jött az ötödik sorozat. Zsivótzky a dobókörbe lépett, dobása előtt kinézett a kört ölelő dróthálón, szigorú, határozott tekintetével mintha Klimet kereste volna, hogy felhívja figyelmét: Ide nézz, Romuald, és csodálkozz! Aztán elkezdett pörögni, s szárnyaira bocsátotta a kalapácsot. Az szállt, szállt, 73,36 méternél csapódott a gyepszőnyegbe. Megvan! ― kiáltottuk. Megvan!... Gyula higgadtan várt. Még hátravolt az utolsó sorozat... Klim lépett a dobókörbe. Pörgött, forgott, aztán repült a kalapács, s mintha ráunt volna repülésére, idő előtt földre szállt. Klim nem dobta túl Zsivótzky Gyulát, aki így olimpiai bajnok lett! Ott, a képernyő előtt röpködtünk a boldogságtól, akár madarat is lehetett volna fogatni velünk.

Zsivótzky Gyula Budapesten született 1937. február 25-én. Az Újpesti Dózsa versenyzőjeként tizenhárom országos bajnoki címet szerzett, kétszer javított világ- és négyszer Európa-csúcsot, négy olimpián vett részt, amelyeken szerzett egy arany- és két ezüstérmet, egyszer pedig az ötödik helyen végzett. Felesége, Komka Magdolna válogatott atléta (magasugró), kisebbik fia, Attila szintén atléta, világbajnoki bronzérmes tízpróbában, a nagyobbik, szintén Gyula, labdarúgó a Ferencvárosi FTC-ben. Felesége eredményeinek elismeréseként 2000-ben Magyar Örökség-díjat kapott. A Nemzet Sportolójaként hunyt el 2007. szeptember 29-én.

Eredményei: olimpiai bajnok ― 1968, olimpiai ezüstérmes ― 1960, 1964, olimpiai 5. helyezett ― 1972, Európa-bajnok ― 1962, Európa-bajnoki ezüstérmes ― 1966, Európa-bajnoki bronzérmes ― 1958, Universiade-győztes ― 1959, 1961, 1965, Universiade-ezüstérmes ― 1963, Universiade-bronzérmes ― 1958, kétszeres világcsúcstartó ― 1965 (73,74 m) és 1968 (73,76 m).