Parapácsok szellemi párbaja

Kényes téma — fejtegette Sántha Attila —, mert sokan, amikor Kolozsváron vagy Nagyváradon azt hallják, székely irodalom vagy „székely bármi", felszöknek, hogy mit mind székelykedünk, de a jelenség van, tehát beszélni kell róla. Létezhet székely irodalom — miként partiumi, csallóközi vagy felvidéki is —, ez azt jelentené, hogy azoknak a műveknek, amelyek ebbe a csoportba tartoznak, van valami közös jellegzetességük, a legfontosabb, hogy a székely észjárás (melynek része a humor) benne van-e vagy sem az illető műben, ettől lesz az székely. Igen ám, de mitől székely a székely? Szerintem azért, mert kialakult errefelé a szellemi párbajnak egyfajta kultusza — magyarázta Sántha, azaz amikor falun egy öreg emberrel beszélünk, s ő próbál valami érdekeset mondani, arra, ha „azt akarod, hogy elfogadjon partnerként", valamivel kell tromfolni, olyant mondani, ami számára meglepő. Ez a legfontosabb jellegzetesség, van is egy erre vonatkozó székely szó, a „parapács", vagyis az az ember, aki jó beszédű, és még tromfolni is tud egy kicsit. Főleg nőkre szokták ezt mondani, a parapács ebben az esetben már nem csak jó beszédűt jelent, hanem „olyan jó, csípdmeg-fogdmeg fehérnépet is" — tette hozzá.

A székely irodalomról többször is szó esett — magyarázta —, először az ezerkilencszázhúszas években volt nagy vita erről. Benedek Elek köré csoportosult kilenc-tíz író, ők akkor székely írókként járták az országot, ami nagy felzúdulást keltett: „mit akarnak a székelyek, külön szeretnének válni a magyaroktól?" — kérdezték. Tamási, Nyirő, Benedek próbálta védeni magát, de az akkori időszak nem volt a legjobb pillanat arra, hogy a székely irodalom megmutathassa magát, mert Erdélyt akkoriban csatolták el Magyarországtól. „Amikor van egy nagy nemzeti elnyomás, akkor a székely minden további nélkül magyarnak érzi magát; ma viszont egy kicsit másabb, kicsit jobb a helyzet, amikor nincs elnyomás, akkor a székely megengedi magának, hogy a magyartól elválasztó különbségeket is felmutassa." Írótársaival szervezik is, hogy „székely írókként elinduljunk, és járjuk Székelyföld településeit, mint annak idején Benedek Elekék". Sántha Attila szerint a mai fiatal írók közül Orbán János Dénes, György Attila, Molnár Vilmos, Fekete Vince „és még sokan mások" tartoznak ebbe a csoportba.

A székely irodalomban tehát jelen van a székely észjárás — nem csak lexikális szinten —, s annak akkor van jövője, ha nem próbáljuk mindenképpen belezárni egy nagy, közös edénybe a magyar irodalommal, hiszen a magyar nyelv és kultúra nagyon sokat veszítene, ha eltűnnének a székely jellegzetességek. „Amíg ez a tromfolósdi, ez az észjárás él, van jövője a székely irodalomnak" — vélekedett Sántha Attila. S alátámasztandó, hogy ez a jövőkép mégsem oly borús, illetve hogy a székely nem búslakodásra, hanem inkább derűre termett, a Szászfaluban — „Kézdicsernavodától" (Csernáton) ahajt — élő költő székely nyelven írt verseiből, prózájából olvasott fel, olykor beszélgetőpartnerével együtt fuldokolva a röhögéstől.