Zajárnyékban

mert nem is olyan biztos, hogy érinti majd a szentkirályi iskolát. Alacsony a gyereklétszám, de annál nagyobb ricsajjal fogadtak. Szünet volt, óvodások és iskolások tízóraiztak. Előbbiek többen vannak, pótolják az iskolát, utóbbiak csupán öten. Szentkirály lakóközössége hallani sem akar arról, hogy megfosszák a falut az óvodai, iskolai magyar oktatástól és neveléstől, még akkor sem, ha közel Sepsiszentgyörgy, s ha naponta nem is egy alkalommal jön át a községközpont Illyefalváról az iskolabusz. Ha a városban tanuló gyerekek is itthon járnának iskolába, a tanulólétszám közel tízre emelkedne. Amúgy kifogástalan az iskola épülete, központi fűtés, beépített, modern illemhelyek, ám azok a szülők, akik a városban taníttatják gyerekeiket, fenntartással vélekednek az osztatlan osztályokban folyó tanítástól. Még a farsang hangulatában fürödtek a gyerekek, merthogy egy túlnyomórészt protestáns faluban meg-megtörténik, hogy ,,a böjt kezet fog a farsanggal"! Kerekes Rajmund farsangi versét akarta elmondani, ,,amit az unitárius tiszteletes néni tanított", mert sok-sok társával szerepeltek a kultúrházban. ,,Itt a farsang, áll a bál, / Keringőzik a kanál. / Csárdást jár a habverő, / Bokázik a máktörő. / Dirreg-durrog a mozsár, / Táncosra vár a kosár, / A kávészem int neki, / Míg az őrlő pergeti..." Önállóan, de közösen tartott farsangi ünnepséget, bábuégetést az iskola és az óvoda. Adorjáni Gyöngyvér unitárius tiszteletes asszony felekezetre való tekintet nélkül válogatta tanítványait, s az előadás sikeres volt. Elég szegényes körülmények között leledzik a kultúrotthon — mondta a tiszteletes asszony, de használható. Ott tartottuk az öregek vasárnapját is.

A lelkész házaspárral a faluban találkoztunk, éppen év eleji soros munkájukat, a családlátogatást végezték. A szentkirályi unitáriusok lélekszáma pillanatnyilag 64, nemrég két temetésre került sor — tudtuk meg tiszteletes Adorjáni Levente lelkésztől, aki még 96 lelket pásztorol a botfalusi társegyházközségben, ahol gyülekezeti házuk van. Az ottani közösség többnyire a cukorgyár és a vidék ipartelepeinek unitárius vallású családjaiból verbuválódott, akik megtelepedtek a Barcaság e táján. Ott jobb a helyzet — mondották —, húsvétkor keresztelő is lesz.

— Mi lesz a sorsa a hegyen trónoló műemlék unitárius templomnak? Maréknyi híveinek ereje csöpp a tengerben — mondottuk a tiszteletesnek.

— A pénzalapunk elfogyott, a költségek kifizetésére sem volt elég. A régészeti kutatások, amelyeket a Székely Nemzeti Múzeum szakembere, Bordi Zsigmond Loránd végzett, szép eredményekkel befejeződtek, de pénzalap szükséges a kivitelezési terv elkészítéséhez. Most pályáztunk a megyei tanácsnál a padok kijavítására. Reméljük, segítenek, mint tavaly. Ezt kértük RMDSZ-képviselőnktől, Márton Árpádtól is egy kihallgatáson. Az egyházi főhatóság segítségére is számítunk. Az volna a fontos, hogy temettessük be a kutatógödröket a templomban, alakíttassuk ki a padlózatot, hogy tarthassunk ott istentiszteleteket. A híveim közmunkájára számíthatok, és a feltöltéshez szükséges kavicsot is megígérték. Deszkát kellene szereznünk a pádimentumhoz. Sajnos, erdőnk van, de nem olyan, hogy abból fűrészárut tudnánk nyerni. Reméljük, felkerül templomunk is az országos műemlékvédelmi listára, feltétlenül szükséges volna ez.

— derült ki a 35 éves Albert Jenővel folytatott beszélgetésből, aki kalandos fiatal élete során Szentkirályba nősült, állattenyésztésbe és földművelésbe kezdett, mert csak így tudott szembenézni a kegyetlennek sejlő jövővel, mellyel a mai rendszer kecsegteti azt, aki dolgozni szeretne, de valamilyen oknál fogva munkanélküli. Kitartó munkájának mindenütt látszik az eredménye. Az ilyen ember megteremti magának a biztonságot. A szentkirályi állattartók egyesületbe tömörültek, harcolni kívánnak közös érdekeik megvalósításáért. De mert felesége, Rita asszony gyermeknevelésin van, a férj a szentkirályi csarnokos.

— Tizennyolc fejőstehenem van — magyarázza —, nyolc vemhes üsző. Borjúkkal együtt 39 darab. Két jó lovam is van. Nem lehet nélkülük. Helyszűke miatt másutt tartom a silót, ki kell hordanom az istállótrágyát. Télen nehezebb a traktort begyújtanom, no meg aztán lovakkal ez a munka egyfajta spórlás is. A begyűjtött tejet az illyefalvi egyesületnek adjuk, de most nem az ottani Meotys feldolgozónak, hanem a Covalact Rt.-nek. Kilencven banit adnak a tejért, amiből mi csak 70 banit kapunk, a különbözet az egyesület fenntartására szükséges. Tudjuk, hogy ez a pénz nagyon kevés, de az egyesület sem kap érte többet, fenntartása (csarnokosok, könyvelő fizetése stb.) a mi érdekünk. Jelenleg napi 330—340 liter a szentkirályi tej, amiből 210 liter körülit én termelek. Az illyefalvi feldolgozót ott kellett hagynunk, mert nem tudott fizetni. A tavaly nyári tejpénzünket — májustól szeptemberrel bezárólag — még mindig nem fizette ki. Nekem személy szerint tartoznak közel 170 millió régi lejjel! Majdnem ennek a tízszerese az adósság, amivel a feldolgozó az egyesületnek tartozik. Ezért adjuk tavaly október elsejétől a Covalact Rt.-nek a tejet. Ez a cég eddig rendesen fizetett, s a nagyobb termelőknek, azoknak, akik egy hónapban több mint 1,5 régi millió értékben adnak le tejet, ad még egy-egy termékcsomagot is, aminek értékét levonják a tej árából.

Albert Jenő 29 hektár termőföldön gazdálkodik. Megműveli azoknak is a földjét, akik valami okból erre nem tudnak vállalkozni. Szerencsés, mert ezek a parcellák nagyobbak, általában meghaladják az egy hektárt. Tizenkilenc hektár szántó, a többi kaszáló. Tehenei nyáron a legelőre járnak, de otthon megkapják a kukoricasilót és a tápszert, amitől jobban tejelnek. Állatállománya gondozására egy személynek ad kenyeret, de van egy ügyes helybeli roma fiú, aki bedolgozik alkalmilag. A fiatal farmer így összegezett: Az én munkám után meggazdagodni nem lehet, de meg lehet élni belőle!

Telefonon megkerestük Benkő Árpádot, az illyefalvi egyesület elnökét, aki elmondta, ígéretet kapott az illyefalvi tejfeldolgozótól, hogy fél éven belül kifizeti a tejpénzt, amivel elmaradtak.

Kozma Tamás tanácstaggal munkahelyén beszélgettünk, kértük, sorolja fel a szentkirályi falugondokat.

— Egyre jobban zúgolódik a lakosság, hogy rendesen fizetik az adót, és legalább az unitárius paplakig aszfaltozni kellene a falu főutcáját. Megunták a sárt gyúrni. Olvasták a lapban, hogy az utóbbi években sok faluban aszfaltoztak. Sajnos, a falu kultúrházának állapota tarthatatlan. Egyik temetés alkalmával, amikor ott tartották a tort, megnéztem az épület padlását, a tetőzet javításért kiált. Ez az egyik oka annak, hogy nem is tartottunk falunapot. Ki kellene javíttatni a szentkirályi kőhidat is, amiről már cikkeztek a lapban, ez a falu egyik turisztikai érdekessége. No de ennél is fontosabb: annyira alacsony az ivóvíz nyomása a hálózatban, hogy több helyen víz nélkül maradnak. Ciprian Vrînceanu helyi lakos, aki újabban az illyefalvi községi tanács tagja, rácsatlakoztatta gazdaságát a vezetékre, s attól még jobban csökkent a nyomás. Én ezt jelentettem. Zúgolódnak ezért a népek is.

— Milyen orvoslást talál a községvezetés a szentkirályi bajokra, gondokra? — tettük fel a kérdést Fodor Imre illyefalvi polgármesternek.

— Tervezzük a település ivóvízhálózatának bővítését. Úgy gondoltuk, rákötjük a város felől Illyefalva felé tartó községi fővezetékre egy nyomásnövelő berendezés beépítésével. Tudjuk, hogy ehhez csatornarendszer is szükséges. A környezetvédelmi alapnál várható egy olyan kiírás, amelyre kis lélekszámú települések pályázhatnak csatornázásra. Már készülünk erre, hogy ha meghirdetik a kiírást, minden papírformasággal készen lehessünk. Tanácshatározattal átminősítettük községi rangúvá a falu felső részének úthálózatát, fel egészen a kőhídig, éppen azzal a gondolattal, hogy pályázni tudjunk a korszerűsítésre, és könnyebben elérhető legyen a kőhíd környéke. Ennek az ipartörténeti emléknek a restaurálása a falu kultúrházának teljes főjavításával együtt a 3.22-es vidékfejlesztési pályázatunk része. Sikert remélünk — mondta Fodor Imre —, már csak a szentkirályiak türelme szükségeltetik.

*

Szentkirályból hazafelé tartva azon elmélkedtem, nem is lenne gond ennek a falunak az életével, ha túl lennénk már a válságon, s lassan a pályázatok is nyernének, erősödnének a testvértelepülési kapcsolatok, bátrabban vállalnának gyereket a családok, gyökeret verne a falusi turizmus. A vendéget váró Kiss Panzió mellett, amely készen áll a tavaszi turistaidényre, újabb vendégházak létesülnének, ahol a rusztikus életformát élvezhetné a turista egy-két héten át. Újra gyönyörködhetnénk a restaurált templomban, koncerteket hallgathatna ott a falu, idegenforgalmi értékként mutogatnák a kőhidat. Nem kellene ehhez egyéb, csak jó harminc-negyven esztendő, hogy ezek valósággá válhassanak. Érthető hát: türelmetlen a lakosság, a többet és a jobbat várja.