Önbizalmunk tele

Fegyvert fogtak, őrt álltak, szervezetet alapítottak, veszéllyel dacolva új rendet kívántak megalapítani. A hasonlóan kiélezett helyzetekben sokan vizsgáztak kimondottan jól, sokaknak sikerült eszme- és cselekvő társakra találniuk. (Eleven bizonyíték példájuk amellett, hogy a felkelés átfogó társadalmi forradalomba csaphatott volna át, hogy az alulról is megújulhatott volna, ha sikerül a maga hatalmi szerveit megteremtenie és megvédenie.) Aki közülük mindazonáltal idegenkedett a politikusi pályától, és utóbb a magánéletbe húzódott vissza, könnyen eshetett a kiábrándulás áldozatául, amit csak felerősít a sok nem kellőképpen kiérlelt megállapítás, mely ama napokról máig kering közberkekben.

Nekem úgy tűnik, a kiábrándulás, illúzióvesztés mozzanata a kelleténél mintha nagyobb hangsúlyt kapna a visszaemlékezésekben is. Pedig aki akkor bátran és emberségesen viselkedett, az ma is nyugodtan meríthetne erőt akkori szerepvállalásából, abból, ahogy kilépve a magánszférából valamely értelmesnek vélt közügy mellé állt. Ha a váltás bonyolult, esetünkben alighanem évtizedekre elhúzódó folyamatának boncolgatásakor mindig a forradalom elsikkasztásának, a becsapottságnak a tényénél kötünk ki, valójában igazságtalanok vagyunk mind a történelem, mind saját áldozatkészségünk iránt.

A történelem iránt azért, mert — érdemes áttanulmányozni az 1848-as forradalmak történetét Párizstól Pestig bármelyik színtéren — e mozgalmakat bizonyos értelemben mindig ,,eltulajdonítja" egy csoport, az előnyökön sosem osztozik egyenlően minden társadalmi kategória. (Az eltérítés, kisiklatás persze már súlyosabb vád.)

A cselekvő résztvevők másik kategóriája, mely ma a ,,becsapottak", ,,kiábrándultak" sorait gyarapítja, azért igazságtalan önmagával szemben, mert valós erényeit mintegy saját közreműködésével kisebbíti. Az érthető, hogy a közélet politikai térfelén való fellépéstől sokan ódzkodnak, de ha nem lenne olyan nagy a kiábrándulás, akkor a másik térfél, a civil társadalmi ma sokkal több szervezetet és nagyobb teljesítményt mutathatna fel. Hatalmas szükség van ebben az agyonállamosított világban a független, önálló polgári kezdeményezésre, az egyletekre és társaságokra, az eleven és befolyásos közvéleményre, az öntevékeny szervezetekre, melyek megfékezhetnék a pártok, hivatalok, a közigazgatás hatalmának korlátlan burjánzását. A frontot itt szinte kizárólag a sajtóorgánumok tartják, már amelyiket még nem vásárolták fel.

A kishitűség ’89 kapcsán nemegyszer mai gúzsbakötöttségünk negatív reflexe, és inkább súlyosbítja, mint gyógyítja a bajt.