Csendélet csata előtt

Azok a kis kozmetikai műveletek, amilyeneket épp most is végre akarnak rajta hajtani, nem a lényeget, a belső konstrukciót változtatnák meg, nem tennék korszerűbbé, nyitottabbá és nyíltabbá, hanem csupán néhány pörsenését nyomnák ki. Az a pályázási rendszer, melyet jó ideje minden funkció, egyszerű testületi hely betöltésénél alkalmaznak, valójában csak az önköreikből kikerült akarnokok útját teszi könnyűvé, s kiesnek továbbra is a szervezet minden fórumáról azok, akiket a választók, tehát maga a magyarság juttatna pozícióba. Tisztán látszik, az RMDSZ nem is akarja önmaga reformját. Igen jól megvannak ebben a felépítésben, szűk köreik gazdasági és politikai ambícióit is teljesíteni tudják, legalábbis amíg kormányon vannak, miközben lelkük mélyén azért sejtik, hogy sokáig ez a helyzet már nem tartható fenn. Elveszítette a szövetség a román politikában jó ideig elismert tisztaságát, s ezzel párhuzamosan a magyarság bizalmát. Ennek szele csapta meg őket, s kezdtek Tőkésékkel tárgyalni. Tudjuk, forradalmi átalakulásra nem számíthatunk, hisz a revolúciók ideje lejárt, de az a bizonyos rendszerváltás — amit Tőkés László követel — létrejöhetne, ha az RMDSZ és külső ellenzéke valóban létrehozná az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot. Ezzel ugyanis véget lehetne vetni Markó Béla, az Állandó Tanács és SZKT-nak nevezett szavazógép zavartalan működésének, civil kontroll alá lehetne vonni ezt a megkövesedett és kevesek érdekeit szolgáló pártszerűséget, s talán az utolsó perceben ugyan, de vissza lehetne állítani a magyarság viszonylagos egységét. Viszonylagosat kell mondanunk, mert Tőkésék mögé sem állt be minden hazai magyar, ha kiegyeznének, most már közösen kellene újra megnyerniük az elit értelmiséget, a fiatalokat, a szakmai szervezeteket és egyenként sok-sok magyart.

De még semmi sem biztos, sem a közös jelöltlista, sem az egyeztető kerekasztal létrejötte. Nagy érdekeket és emberi hiúságokat kell a (magas) tárgyaló feleknek legyőzniük.