Aki a csorgó vizét megkóstolja... (Kis iskolák sorsa)

Nem tudom, miért érzem így, hogy én erre lettem hivatva — válaszol a tizenkét éve Kézdivásárhelyről ingázó Sós Katalin tanítónő arra a kérdésünkre, hogy mi tartotta, tartja a felső-háromszéki kis faluban annyi esztendeje. Majd hozzáteszi: ,,úgy tűnik, rám is érvényes a mondás, aki a Csorgó vizét megkóstolja, az nem megy el Albisból".

A tizenöt óvodás közül mindig hiányzik kettő-három, a tizennyolc elemistából úgyszintén, mert mint a többi székely faluban, itt is divat, hogy a szülők Magyarországon vállalnak munkát, és magukkal viszik a gyermekeket. Amikor pedig hazajönnek, nehéz bepótolni velük az elmaradt tananyagot, mert az óvodában egy vegyes csoport működik hároméves kortól hétévesig, az iskolában pedig egyetlen összevont osztályban tanul mindenki elsőtől negyedikig. Sós Katalin tanítónő és Vén Krisztina óvónő előnynek tartja, hogy együtt tanulnak kicsik a nagyokkal, a kisebbek sok mindenben utánozzák a nagyobbakat, ellesik, hogyan kell enni, öltözködni, csendben ülni, önállóan dolgozni, a nagyobb csoportba, osztályba tartozók pedig többször ismételnek, elmélyítik az addig tanultakat, és ,,amit első hallásra nem értettek meg, lehet, hogy másodszorra, harmadszorra megvilágosodik előttük". A tanítónő azt is mondja, tanítványai könnyen beilleszkednek az ötödik osztályba, legtöbben Csernátonba ingáznak, de előfordul, hogy évente egy-két gyermek Kézdivásárhelyen folytatja tanulmányait. Megjegyzi, hogy idén nem csak a negyediket végző diákjaiért drukkol, hanem azokra a tanítványaira is gondol, akik akkor kezdték az első osztályt, amikor ő az albisi pályafutását, és idén ballagnak. Így megy ez tizenkét esztendeje, ,,nem lehet abbahagyni, mert itt nem úgy van, hogy ezt az osztályt bevégzem, és akkor nem köt ide más, ennek soha nincs vége, mert aki elsős, azt sajnálom hagyni, mert jövőben másodikos lesz, ügyesedik, aki harmadikos, azt azért, mert negyedikes lesz".

Vén Krisztina helybeli, ami sok előnnyel, de hátránnyal is jár, mert egy kicsit úgy érzi, a távolról jövőt mindig jobban elfogadják. De azért megjegyzi, hogy a szülők sokat segítenek, együtt rakták le a padlócsempét az előszobába, kerítést készítettek, támogatásukkal vették a nyomtatót, porszívót, függönyt. ,,Szegények vagyunk, de becsületesek" — mondja az óvónő, aki számára jelenleg az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy amíg gyermeknevelési szabadságon volt, állandóan váltották egymást a helyettes óvónők, ,,egyik jött, másik ment, és a gyermekek nem tudták, kinek a szabályaira figyeljenek. Négy év alatt öten helyettesítettek, most nehéz azt mondani a gyermekeknek, hogy ez így vagy úgy van jól, amikor annyi változásnak voltak kitéve."

Másik panasza, hogy nem biztonságos az épület, tavaly csak ott erősítették meg, ahol az osztályterem van, ,,ott a gerendákat kicserélték, mert mind el voltak korhadva, valószínű, itt sem jobbak, és félő, hogy beomlik. Amikor a központi fűtést vezették, akkor is fúrtak, faragtak, megmozdult az épület, most is reng, ha ugrálnak a gyermekek."

A Kupán-ház közel százéves, tetőszerkezete még állja az idő vasfogát, de a padlózat alatti gerendázat enyészetnek indult. Ennek egy részét cserélték ki tavaly, de elfogyott a pénz, nem folytatták a munkálatokat. Az épület másik fele már a kilencvenes évek közepén veszélyessé vált, akkor a pincében középen megerősítették betongerendával, de a széleket nem támasztja alulról semmi más, csak az eredeti fagerendák, amelyek alig bírják a terhet.

A hatalmas udvar láttán mondhatnánk, hogy itt eljátszhatna még sokkal több gyermek, a veteményesben dolgozhatna tízszer ennyi szorgos kezecske, de ehelyett inkább dicsérjük az albisiakat, hogy ahányan vannak, mind otthon tanulnak, nem divat az óvodásokat, elemistákat városra járatni, mint nagyon sok más faluban. Csak ne lenne letörve a kapu sarka, a hinta és a lipinka lenne jobb állapotban, akkor erre sem panaszkodnának.

Hogy mit tart igazán fontosnak a két pedagógus, arról a rendszeres néptáncoktatás árulkodik, a sok kirándulás, a falu nevezetességeinek látogatása, az ünnepekre készülődés, az egész falut megmozdító tanévzáró ünnepség. A munkától nem félnek, azt mondják, nekik így természetes, hogy egy korosztály helyett hármat, négyet tanítanak, mert, ahogy Sós Katalin fogalmaz, ,,ebbe belecsöppentünk, felnőttünk a feladat nehézségéhez, és meg is szerettük. Nem igaz, hogy időnként nem irigylem azokat a kollégákat, akiknek csak egy osztályuk van, de azért örülök, hogy ezt csinálom."