Van ágyú — de meddig?

Török Andor, a város akkori polgármestere 1907. február 5-én keltezett feliratában hazafias tisztelettel írja:

,,Városunk múltjának ezen dicsőséges mozzanatára méltán büszke és kegyeletes gonddal őrzi idevágó szereplésének emlékeit. Éppen ezért nem úgy tekinti ezt a szóban forgó ágyúcsövet sem, mint egy muzeális tárgyat, hanem mint becses ereklyéjét, mint a hajdúk az ő Bocskay zászlójukat, amelyet maguk őrizetében kívánnak megtartani és gondozni.

Ugyanezért a város képviselő-testülete múlt év augusztusában nagy ünnepélyességgel, dísz közgyűlés keretében szállította be lelőhelyéről a városház közgyűlési termébe, ahol díszes emelvényen helyezte el, és ott őrizni határozta a kézdivásárhelyi nemzetőrök 1848/49-iki zászlójával együtt."

Természetesen, a sepsiszentgyörgyi székhelyű Székely Nemzeti Múzeumnak is megvoltak a maga érvei azzal kapcsolatosan, hogy ez az ereklye a székely nemzet egészét, magát a nemes székely nemzetet illeti meg. Hosszú időnek (1923) kellett eltelnie, amíg, a kézdivásárhelyiek bánatára, ez a szemlélet győzött.

És amikor már majdnem mindenki megnyugodott, hogy az ágyúnak a Székely Nemzeti Múzeumban a helye, a fővárosból közénk durrantottak, hogy az ágyúnak, több múzeumi tárggyal együtt, a létesülő Román Nemzeti Múzeumban a helye, amelynek sok ezer tárgyát az ország egész területének szakintézményeiből gyűjtötték be.

Tiltakozás volt, apelláta nem lehetett.

Az ágyút kölcsönkérték, majd rendelettel bekebelezték. És, mintegy kárpótlásként, abba is beleegyeztek, sőt, sugallták, hogy készíttessünk hű másolatot, amelyet a kézdivásárhelyi mesterek örömmel vállaltak, és nagy bravúrral a két hasonmás el is készült. És közel negyven éven át ezeket is olyan dédelgető szeretettel övezték a háromszékiek, mint azt a csöppséget, akit gyermeküket elveszítettnek hitt szülők örökbe fogadnak.

Vajon meddig lesz köztünk?