Brassói mozgó emléktábla (Jegyzet)

A meghívást megtiszteltetésként fogadtam, és megjelentem az ünnepség helyszínén. Ezt a kedves történetet most az juttatta eszembe: újra elénk hemperedett az az ötlet, hogy Székelyföld autonómiája helyett a brassói gazdasági régió autonómiájában gyönyörködhessünk.

Szóval, megjelentem a fellegvári ünnepségen. Ez felemelően szépnek ígérkezett, ünneplőbe öltözött kórus és számos magyar szövetségi tisztségviselő volt jelen. A vár falának nekitámasztottak egy fehér lepellel beborított valamit, amelynek alul kilógott két fenyőfa léc lába. Érdeklődtem, mi lenne az, és elmondták, hogy az emléktábla elhelyezését nem engedélyezte a várat magának privatizáló tulajdonos, és ezért nem rögzíthették a kőfalra. Megtartjuk az ünnepséget, leleplezzük, lepörgetik az ünnepi műsort, a Klára Mária tanárnő vezette kórus az ünnephez igazított énekeket elénekli, és a táblával együtt elvonulunk az RMDSZ székházához, ahol ünnepi fogadás lesz.

A történet babonázóan eredeti volt, a brassói magyarok helyzetének lényegét felmutató metafora. Mozgó emléktábla! Hát látott még ilyent a világ?

A jó brassóiak beszereztek vagy hétféle hétpecsétes jóváhagyást, de a mindenféle éjszakai szórakozást kielégítő várüzemeltető tulaj jó kereskedelmi érzékkel megtiltotta az emléktábla elhelyezését, amit jobb helyeken maga a tulajdonos rakatott volna ki a falra, hogy az éjszakai örömszerzésen túl vállalkozásának ez is hírét-nevét vigye.

Nekem ez a történet ott, helyben eszembe is juttatta Illyés Gyula feledhetetlen verse, az Ozorai példa történetét, amely Brassó 1849-es védelme alkalmával megismétlődött.

Történt ugyanis, hogy Lüders cári tábornok seregei az osztrákok kérelmének eleget téve a Tömösi-szorosban támadták meg a többnyire székelyekből álló sereget. A brassói Fellegvárban mintegy kétszáz személy maradt, nők, gyermekek, öregek és a hatalmas cári túlerővel szemben egy maroknyi, de mindenre elszánt helyőrség. A fellegváriak, amikor meghallották a Derestye irányából érkező sereg dobpergését, előbb azt hitték, az övéik győztek. De hamar rá kellett jönniük, hogy a cári ármádia masírozik győztesen a Fellegvár felé. Összeszedték magukat, és amikor a cári seregek lőtávolságra értek, erélyes ágyútűzzel fogadták őket. Lüders csapatai bekerítették a Várhegyet. A bentiek ezt látván hirtelen áttelepítették az ágyúkat a másik oldal irányába, és az oroszok nyakába eresztettek egy-egy sorozatot.

Lüders azt hitte, hogy kémei nem vették észre, és közben megérkezett Bem felszabadító csapata, azok zúdítják rájuk a gyilkos ágyútüzet. Kímélte az embereit, pedig ez az orosz hadvezetésnek nem szokása, és elrendelte, katonái ássák be magukat a Várhegy rokolyája alá. Közben a várvédők is számot vetettek a helyzetükkel, és hosszas vita után elhatározták — előbb majdnem meglincselték azt, aki az egyezkedést javasolta —, hogy küldöttséget menesztenek Lüders tábornokhoz.

Lüders az ellenfélnek kijáró figyelmességgel fogadta a delegációt, és egy kivételével minden kérésüket teljesítette. Abba nem egyezett bele, hogy a várvédők fegyvereikkel együtt vonulhassanak el.

Másnap sor került a kivonulásra. Jöttek a nők, a gyerekek, az öregek, a sebesült katonák. Az orosz tisztek felette csodálkoztak a magyarok erkölcsi emelkedettségén, és tisztelettel követték nyomon a kivonulást. És várták, hogy a várvédő honvédsereg is megkezdje a szabad elvonulást. És azok nem jöttek. Kezdtek érdeklődni, mi történik ott benn? És megtudták, hogy ennyi és ilyen volt a várvédelem.

Bevonultak, és megtalálták a várvédőknek mind a négy ágyúját, amelyekkel hol ilyen, hol olyan irányba céloztak.

A brassói ünnepi beszédemből ezt a történetet nem hagyhattam ki, biztatván a brassói magyarokat, hogy az új vártulajdonosnak ezt a csodálatos cselekedetét ne hagyják feledésbe merülni. A mozgó márvány emléktáblát, a világon az egyetlent ebben a műfajban, minden március tizenötödikén vegyék magukhoz, és ez a kicsiny sereg vonuljon keresztül-kasul a városon, álljanak meg minden villanyrendőrnél, s Klára Mária kórusa énekeljen el egy-egy ’48-as népdalt, a Gábor Áron rézágyúját és a többieket, s az emléktábla elhelyezését gátoló brassóiak azt fogják hinni, akárcsak Lüders tábornok, hogy ezek a brassói magyarok úgy elszaporodtak, hogy megtöltik az egész várost, és szabad elvonulást engedélyeznek számukra a székely autonómiába.

Csak a végén jöjjenek rá arra, hogy köztünk is vannak árulók, mint ahogyan a tömösi csatát is egy szász erdész árulása miatt veszítették el a magyarok.

A fellegvári ünnepség egyébként jól sikerült. A szervezők a leleplezés után fogták a mozgó emléktáblát, szétszedték, és becsomagolták egy Dacia kocsiba, s az RMDSZ székházában betették a vendégszoba priccse alá.

Azt már nem tudom, mi lett a sorsa. De az esetleges új gazdasági régió avatóünnepségén körbe kell majd hordozni Brassóban ezt a vándoremlékművet.