Autonómiavisszhangok

A március 15-i szónokok mondandóját hallgatva egyelőre legfeljebb a szigorúan bizalmas tervezés fázisában lehet az a bizonyos közös álom. A magyarországi pártok politikusi szózatai kivétel nélkül az áprilisi országgyűlési választásokról szóltak, a márciusi ifjak csak metaforikus jelentőséget kaptak a kokárdás kampánygyűléseken. A magyarság határokon átívelő ünnepén szó sem esett az anyaország határain túli magyarságról, egyelőre sem potenciális szavazóbázisként, sem mumusként nem szerepelünk a kínálatban. Az áprilisi választás egyértelműnek tűnő perspektívái a jelek szerint nem osztanak ránk szerepet, s önmagában ezzel talán nincs is különösebb baj.

Gond inkább azzal van, hogy az erdélyi megemlékezéseken minden korábbinál erősebb retorikai szinten felhangzó autonómiaigény meglehetősen ,,meztelen" szólamként verődött vissza az ünnepi zászlórengetegről. Az egymástól csak stiláris eszközökben különböző szókimondások — azok őszinteségén vagy tényleges szándéktartalmán túl — a hazai magyarságban rokonszenvet és lelkesedést, a románság körében tiltakozáshullámot, értetlenséget és zsigeri elutasítást keltettek. Magyarországon egyelőre semmit. Márpedig az erdélyi magyarság autonómiaharca sikerének egyik alapvető feltétele az anyaországi támogatottság. Az önrendelkezés eszköztárának és fogalomszótárának államközi kapcsolatokban való ,,háziasítása" segítene néhány lépcsőfok könnyebb és gyorsabb megmászásában. És ez elsődlegesen nem kényelmi, hanem az egységes nemzetstratégia kialakításának szempontjából elengedhetetlen aktus. Olyan gesztus, ami sokkal messzebb mutató lenne, mint a kettős állampolgárságra való jogosultság ma már egyre kevésbé vitatott, de végzetesen megkésett, kompenzációízű pótlása.