Ne féljetek, magyarok...

Jellemző, hogy húsz kerek esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a még élő, egykor elítélt cigány felkelőket és a halottakat post mortem Budapesten a Terror Házában Petőfi Emléklap a Helytállásért díjjal hősként tüntessék ki.

Ez az esemény önmagán túlmutató jelzés, egyben a magyar nemzetpolitikában várható fordulat hírnöke is. Egyrészt a Magyarországon rendkívül elmérgesedett cigány—magyar viszony új alapokra helyezésének kísérletét is jelenti, hisz hét-nyolcszázezer cigány létét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Másrészt a leendő magyar nemzetpolitika irányváltoztatását sejteti, hisz ezekkel az elismerésekkel húszesztendős mulasztásokat igyekeznek jóvátenni. A magyar kormányzatok húsz évig tűrték, hogy a román politikum a legorcátlanabb módon mossa egybe a Marosvásárhelyen történteket — a magyarok is támadtak, mondják —, másrészt erkölcsi pellengérre állítás nélkül ítélhették el súlyosabbnál súlyosabb szabadságvesztésre a magyar résztvevőket, miközben egyetlen román ellen sem indítottak bűnvádi eljárást. Ezt a gyakorlatot háromszéki példákkal is szemléltethetnők.

Most Budapest csak kiindulópont volt, a megemlékezéssorozat a fekete márciusra Marosvásárhelyen és Brüsszelben folytatódik, és kísérletek történnek arra is, hogy Băsescu államelnök nyilvánosan kérjen bocsánatot a történtekért.

Ezt könnyűszerrel megteheti, hisz elnök elődje, Iliescu apó volt a régi-új román nacionalizmus kovásza, amikor már 1990 januárjában magyar szeparatizmusról és irredentizmusról beszélt, közismert, hogy a fekete március nagy verekedéseibe sem avatkozott bele, a bukaresti bányászjárások és egyebek mellett a románok és magyarok egymásnak ugrását is eltűrte.

Én azokban a napokban többedmagammal Budapesten tartózkodtam azon a román—magyar értelmiségi találkozón, amelyen a nyugati román emigráció képviselői nem vettek részt. Ennek ellenére a magyar—román megbékélés lehetősége adott volt. Ebbe trafált bele az egyeztetések közben a marosvásárhelyi borzalom. Én mindig is kapcsolatot feltételeztem a fekete március és a budapesti kiegyezés megtorpedózása között.

Észlelni kell azt is, hogy egy esetleges 1990-es polgárháború kirobbanását a magyar józanság akadályozta meg. Ha például a Baróti-medence mindenre elszánt bányászait és a székelység falvainak lakosságát a marosvásárhelyi rendteremtésről nem beszélik le, ennek beláthatatlan következményei lehettek volna.

A Maros és Nyárád menti magyar cigányok pedig történelmük legszebb momentumait élték meg, akárcsak 1848—49-ben, amikor a magyar szabadságért fegyvert vagy hegedűt fogtak.