Gábor Áron, mindenki ügye (Ezrek kíváncsiak a székelység ereklyéjére)

A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum egyik termében egy kokárdán s az ágyún kívül semmi, csodát, csodatevő ereklyét látni oda zarándokolnak a város- és környékbeliek. A csoda említése nem indokolatlan, a csodának meg kell történnie: a látogatottság lehet az az eszköz, mellyel végleg visszaszerezhetjük Gábor Áron ágyúját. E téren nem is állunk rosszul, attól a hóhullásos naptól kezdve, amikor tizennégy férfi becipelte a Székely Nemzeti Múzeumba az ágyúcsövet, a kiállítás múlt pénteki megnyitásáig ugyan csak ,,protokoll-látogatói" voltak, de a tárlatra félezren gyűltek be, aztán a hét végén napi 150—200 látogató kereste fel a múzeumot.

Ünnepünkön Kézdivásárhely főterén a becslések szerint nyolcezren tolongtak, többnyire az ágyú körül ― és ez csak a kezdet. A hét folyamán a Céhtörténeti Múzeumban csak gyereklátogatója 700 volt az eredeti ágyúnak, a Székely Nemzeti Múzeumban 650 a másolatnak, ők zömmel maradtak múzeumpedagógiai tevékenységen is. A sepsiszentgyörgyi múzeumban az In memoriam Gábor Áron tárlat vendégkönyve vaskosabb, mint az egész múzeum számára kitett könyv, a beírások között ilyeneket olvasni: ,,Az ágyú a MIÉNK, és ITTHON MARAD. Punktum!" Vagy: ,,Iskoláinkat elvették, templomainkat lerombolták. Az ágyút nem hagyjuk!" És hasonló módon néhány oldalon át. A vendégkönyv mellett papírlapok, a múzeum saját fejléces ívei, az ágyú itthon maradásáért indított aláírásgyűjtéssel ― tegnap az első oldal még csak a közepéig telt meg, de 26-ától, amikor ismét Sepsiszentgyörgyön látható az eredeti ágyú, számítani lehet az ívek gyors fogyására. A múzeum az interneten is elindítja az aláírásgyűjtést, mert szétszórva él ugyan a tizenötmilliós magyarság hét kontinensen, de bárhol is legyenek, bizonnyal támogatják az ügyet.