Lesz-e ágyúnk?

A kézdivásárhelyieket-e, ahol öntötték, vagy a Székely Nemzeti Múzeumot, ahol 1923—1971 között az ágyúval az egész székelység nemzeti szimbólumaként ezrek és ezrek ismerkedhettek meg, s amelynek védőszárnyai alatt átvészelte a második világégést?

A bukarestiek a lakossági tiltakozásokat megelőzendő előbb az ágyúcsövet kölcsönkérték, majd két évre rá, 1973-ban az 1955/49. számú dekrétum alapján elrendelték a műtárgynak a Sepsiszentgyörgyi Megyei Múzeum adminisztrálásából Románia Szocialista Köztársaság Történelmi Múzeumának adminisztrálásába helyezését.

A jelenlegi helyzetben így alakult ki — lakossági szinten egyelőre — egy kétpólusú, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy közötti vita akörül, hogy az ágyú kit illet meg. Szinte bizonyos, hogy ebbe az osztozkodásba beleszól majd a harmadik pólus, a bukaresti Nemzeti Múzeum is az állam tulajdonosi jogára hivatkozva.

Az ágyúcső további sorsának alakulásában érdekelt helyi szakemberek és a politikusok is egyelőre ebben a kétpólusú vitában — Kézdivásárhely kontra Sepsiszentgyörgy — tartózkodóak, ünnepi alkalmakkor, tömeg előtt elhangzanak dodonai módon értelmezhető kijelentések is, állásfoglalásaik lényege, hogy az ágyú elsősorban a székelységet illeti meg, ez a szimbólum mindenkié, a lényeg az, hogy az ideiglenes háromszéki létet úgy próbálják a fővárosi szakemberek és politikai tisztségviselők jóindulata révén végleges hazatérésre változtatni, ha a műkincs sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi tartózkodása idején hatalmas érdeklődésnek a céltárgya.

Amint tudjuk, a kézdivásárhelyi Céhtörté­neti Múzeum a Székely Nemzeti Múzeum részlege, az ágyúcső tehát itt is itthon és ott is otthon van, és azért van az ágyúcsőnek a helyváltoztatásra alkalmas ,,kereke", mozdonya, hogy mint jelen esetben is, bizonyos alkalmakkor a múzeumi részlegek között ingázhasson.

Az ágyú kiállítási helyein külön vendégkönyvek állnak a látogatók rendelkezésére, a sajtó fogadja az olvasói/nézői/hallgatói véleményeket, amelyekben nincs is hiány. A fiatalok aláírásgyűjtésbe is kezdtek, és meggyőződésünk, hogy az ágyú vendég státusának végleges tartózkodásra változtatására a nagyközönség mellett felfigyelnek az oktatási intézmények is, nyílt történelem- és művelődéstörténeti órákat tartanak, s elviszik a legkisebbeket is a nyuszisimogatás mellett egy-egy ,,ágyúsimogatásra".

A lényeg tehát az, hogy az ágyú mindenkié, elsősorban a háromszékieké.

Közülünk való múzeumi szakember figyelemre méltó véleményét hallgattam az ágyútörténetről: 1923-ban az ágyúcső a legkényesebb időszakban, közvetlenül az impériumváltás után került Sepsiszentgyörgyre, a Székely Nemzeti Mú­zeum oltalmába, ahol a hatalomváltásokat, a háborús pusztításokat is átvészelte, miközben széles körű ismertsége révén nemzeti kinccsé vált. Ha Kézdivásárhelyen marad, feltételezhető, hogy az lett volna a sorsa, mint Dienes Ödön húszezres múzeumi gyűjteménynek: elkallódik, beöntik, mint annyi zsákmányul ejtett társát.

Bármennyire furcsa, az ágyúcső a bukaresti ,,tartózkodást" is értéknövekvéssel élte meg, nemzeti jelentőségű műkinccsé, maximálisan védetté vált.

Összegezésképpen: a kézdivásárhelyiek ágyút helyben tartó lokálpatriotizmusa indokolt. Ott öntötték, ott hantolták el az orosz-osztrák biztos halálos ítélet és kivégzés elől. Ott őrizték tizenhét évig. De a Székely Nemzeti Múzeum adminisztrálásában is az övék, hisz a Céhtörténeti Múzeum társintézménye a sepsiszentgyörgyinek.

Mindenekelőtt azoknak van igazuk, akik értékelik a kézdivásárhelyiek érzelmi ragaszkodását ehhez a nemzeti kincshez, de ez nem mond ellent annak, hogy az ágyú mindannyiunké, a székelység nemzeti kincse. És nem tudjuk ebből többé kiolvasztani sem a beleöntött óranehezékeket, kiskanalakat, mérlegsúlyokat, és a harangokat sem. De nem is kell, így szól ez rólunk és nekünk a maga hangján.

Az ágyú Sepsiszentgyörgyön előreláthatólag a Szent György-napok hőse lesz, a nemzetközi érdeklődés fókuszába kerül azon a helyen, ahol anno 1848 elhangzott és elhatároztatott, hogy Lészen ágyú, amennyi kell.