A templom, a szobor és a szabadság (A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat vendégjátéka)

Kincses Elemér, a marosvásárhelyi előadás rendezője zárt térben, a színpadon kialakított porondon játszatja el a drámát, aszketikusan Székely helyenként megdöbbentő, tragikus, gyönyörű szövegére koncentrálva. A rendkívül lecsupaszított, csak néhány funkcionális tárgyi elemmel — az arany Caligula-fej, egy forgószék, egy asztal, boros korsó, tőrök — operáló díszlet Dobre Kótai Juditot dicséri. Mivel a hihetetlenül felpörgetett s Székely nagy, katartikus erejű monológjait szolgáló előadás a színpadon, a nézők gyűrűjében pörög, hihetetlen feszültség jön létre, a néző ha akarna, sem tudna kitérni, minden előtte, kéznyújtásnyira, úgyszólván érintésközelben zajlik. Létrejön tehát egy mágikus erőtér, amely fel is erősíti a színészek játékát, s cáfol egy színházi berkekben meglehetősen makacsul élő tévhitet, amely szerint verses drámát ma már nem lehet játszani.

Kincses, ismételjük, a versszövegre és Székely János filozofikus hitvitájára koncentrál, hiszen Petronius — Szélyes Ferenc átélt, hiteles, megrendítő alakításáról külön is kellene írni — és Barakiás főpap vitája felejthetetlen pillanatokat eredményez. Leomlanak az évezredek, és ott állunk egy máig meg- s feloldhatatlan kérdés szorításában: meddig is terjednek a hatalom határai, végül is mi a hatalom, hol végződik a vak engedelmesség, és hol kezdődik a szabadság? Györffy András méltó partnere Szélyesnek, elsősorban azért, mert meg akarja érteni a rómaiakat, ez végül is annyira sikerül, hogy makacs és törhetetlen szelídségével — erre épül Györffy szuggesztív alakítása — megváltoztatja a helytartót, ami egyértelműen Petronius halálát okozná, a végén már meg is érkezik a követ a halálos ítélettel, csakhogy közben fellázadt testőrsége megöli Caligulát, és a zsarnok császár halála után a parancs nyilván érvénytelenné válik. A dráma első nagy, katartikus pontján Barakiás ki is mondja a helytartóval folytatott gyötrelmes vitája után, hogy: ,,A hatalom természetes / Végső határa az a pont, ameddig / Az alattvalók hűsége kitart. / Ha nincs ilyen pont, méltóságát veszti / Az emberélet. Szé­gyen lesz leélni." Petronius akkor még ellenáll, hiszen éles elméjével felfogja, hogy ebben az elkerülhetetlen igazságban már benne rejlik a felséglázadás, következésképpen a polgárháború gondolata. Ezután — miközben a téren ezrek és ezrek ülnek a sarkukon, megszaggatva ruhájukat és hamut, homokot szórva — mutatva, hogy a gondolat akarva-akaratlan már megfogant benne, előadja segédtisztjeinek, ezáltal akaratlanul ellenőrizhetetlen folyamatokat indítva el. A germán származású Probus felfogja a veszélyes gondolatot, s közli a római Luciusszal, hogy akár fel is jelenthetné a helytartót, amitől társa elborzad. (Bányai Kelemen Barna és Bokor Barna kettőse is mindvégig meggyőző.) Megérkezik Petronius egykori barátja, Decius római lovag, Caligula állandó követe. A cinikus, a hatalom köreiben forgolódó, de a zsarnokság természetét saját példáival, a császár által meggyilkoltatott atyja esetével is illusztráló és kíméletlenül leleplező Deciust Tatai Sándor alakítja dacosan, vonzóan, felejthetetlenül. Ő is felismeri, hogy a lovát szenátorrá kinevező, őrült császár kiszámíthatatlansága nemcsak az alattvalókra, de végső soron a birodalomra is veszélyt jelent, mégsem lázad, mert azt is tudja, ők a gyengébbek, s a lázadás — halál. Folytatódnak a zsidók és Petronius vitái. A megalkuvó, állandóan kompromisszumokat kereső Agrippa királyt Kilyén László, a robbanékony és makacs, a becsempészett tőrrel saját halálát előidéző Júdást Kárp György alakítja rendkívül szuggesztíven.

A viták és tragikus események közepette — amikor Petronius Deciustól megtudja, hogy valaki a közvetlen környezetéből besúgta — vérző szívvel bár, de mindkét segédtisztjét kivégezteti, akkor még reméli, ha nem marad tanú, mégis megúszhatja, még nem jut el a lázadás vállalásáig, de már érlelődik benne. Petronius vívódásait Szélyes, ismételjük, megrendítően jeleníti meg, s azáltal, hogy Kincses aszketikusan a szövegre s a szöveg által megfogalmazott belső problémákra figyel, a végső kérdésekre redukálva a drámát, a teatralitás majd minden elemét mellőzve, az előadás majdnem negyven évvel a dráma születése és tizennyolc évvel Székely halála után igazságot szolgáltat a drámaíró Székely Jánosnak is, hiszen bizonyítja, drámái mégsem színpadszerűtlenek, és a filozófiai problémák, amelyeket felvet, mindaddig érvényesek, ameddig bármilyen fajta hatalom is létezik a földön, amely így vagy úgy próbára teszi alattvalói türelmét. Ezért is csengenek profetikusan a cinikus, de abban a helyzetben őszintén megrendült Decius szavai: ,,Hagyd el, barátom. Látod ezután is! Jönnek őrültek s őrült helyzetek. / Sosem lesz úgy, hogy ránk ne kényszerítsék / Latorságuk a latrok, tébolyuk / A tébolyultak — mert e nyomorult faj / Sajnos mindenre kényszeríthető. / Csakhogy gondold meg: mentség is a kényszer. / Míg főnököd van, van mentséged is."