A szépség és lelki megújulás ünnepe

Előbb azt nézem, hogy mitől hangolódik húsvétira mindaz, amit látok, hisz alapjában véve a múzeumkert összképe olyan, mint máskor. Vagy mégsem?

A múzeum parkjának pázsitszőnyegén mellmagasságra emelt cserefa gerendák tartják derekukat, hogy az egyik zömök Haszmann legény, Tóni vésővel és fakalapáccsal ide-oda indáztassa, majd felfuttassa az életfamintákat a Barátos község számára készülő robusztus falukapu kontyfájáig, mintegy öt méter magasra. Arrébb az eresz alatt, hogy eső ne verje, nap a kelleténél jobban ne süsse, a kapu gazdagon faragott, ugyancsak életfa-motívumos tükre.

Mi abban, amit itt érzékelek, a húsvéti kötődésű? — ezt próbálom összegereblyézni abból, amit látok, és Haszmann Pali felém gurgulázó szavaiból. Mindenekelőtt, azt hiszem, a tudat, hogy néhány nap múltán ránk köszönt az egyik legkedvesebb, a feltámadás, a kikelet, a tavaszi kivirágzás ünnepe, ennek sokféle színe, szokása, íze, szépsége. A csernátoni szabadtéri faragóplaccon szinte sercen, úgy nő a fű — botlik rá nyelvem a kölcsönvett költői képre —, ennek üde zöld színe kimondottan húsvéti. Benn, a népfőiskola műhelyében az egyik lány, Éva hímes tojásokat ír, kezében a kesice, azaz az íróka, amelyet a melegített viaszba mártogat, majd a tisztára mosott és törült nyers tojás héjára ráviszi a mintákat. Ügyességét követni nem tudnám, de érzékelni tudom. Közben sorra besomfordálnak vagy belibbennek Éva lánytestvérei, lányok és asszonyok, Gabika, Orsi — ha mind itt volnának, lennének vagy öten —, körülöttük lábatlankodnak az apró legénykék, s a kutyus is, amely erősen féltékeny, ha a konkurens vasgyúrók több cirógatást kapnak, mint ő, a kedvenc...

Nos, ez már konkrét kötődéseiben is igazi húsvéti hangulatú. A néprajzot és a képzőművészetet alkotásaiban összeboronáló Gabika köztük a rangidős, fogja a kesicét, és egy-két hiányzó motívumot rávisz a festetlen tojásra, miközben magyarázza, hogy az otthoniak majd a tojásfestékes hideg lében egy órán át pihentetik a viaszos nyers tojást — a forró oldat eltüntetné a viaszmintákat —, azután egy zsákvarró tűvel ki kell lyukasztani a tojás két végét, egyik felére nagyobb átmérőjű lyukat fúrunk, majd a tojásfehérjét, -sárgáját kifújjuk a héjból, s ekképpen gyönyörködhetünk húsvét után is — ha megkíméljük — örökös időkig az írott tojásokban.

Ezt megelőzően Éva már felfrissítette a tojásmintákhoz kötődő hézagos ismereteimet, amelyeket, az az igazság, hogy éppen itt, Csernátonban és az évfordulóját most ünneplő időszaki kiadványból meríthettem az évek során. A Csernátoni Füzetek külön számokban is foglalkozott a tojásírás mintakincsével, a vidék és a Kárpát-medence legnevesebb tojásíróit invitálták Csernátonba. A tojásíró műhellyé előléptetett, egy egész néprajzi gyűjteménynek helyet adó tágas teremben most a hímes tojás áll a figyelem központjában, a falakon kinagyított minták rajza és neve, igen, mert a megnevezés is fontos. Éva mutatja: címeres, veszettutas, csillagos, ördögtérgye, gereblyés, fenyőágas, töltött rózsa, kankós, malmos, Borzos Kata, cserelapisok, tulipánosok, boldogszíves, ekevasas, öves...

A népi élet lenyomata valamennyi, látásuk, hallásuk, színezetük rögvest képbe hozza a hagyományos népéletet, ennek eszközeit, ennek a szemléletét.

A csernátoni tojásíró-iskola — mert az már hosszú évek során át — fantáziánkat kellemesen bizsergető dokumentációt és alkotó gyakorlatot mutat fel. Haszmann Orsi, a múzeumi munkamegosztáson belül az írásbelizés dolgaival foglalkozó fiatalasszony mutatja is a szemrevaló plakátot. Tojásíró-tanfolyam kicsiknek és nagyoknak a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban.

A műhelyasztal borítójáról, a viaszcseppek sokaságából is következtethetnék arra, hogy itt hányan fordulnak meg óvodáskortól a nagymama korig. Idén például mintegy másfél százan. Hatalmas szám ez, amelyhez hozzá kell adnunk, hogy a számok mögött mi rejtőzik. Mindenekelőtt az eredetiség. Az itteni tojásíró-iskolában elsősorban a háromszéki mintakincset érvényesítik és terjesztik. Ezt követi rendkívül gazdag mintakincsével a honfoglalás előtti korokig, térben Ázsiáig kitapogatható gyimesi mintakincs.

Nagy dolog ez, mert a tojásírás is degradálódik, ha a tiszta források eldugulnak. Összezavarodik a színvilág, eltűnik — ezek nevével együtt — a mintakincs, elkorcsosodnak a tojásíró technikák, még a locsolóversek is törvényszerűen degradálódnak ebben az új környezetben.

A csernátoni gyermek édesanyja kivesz a tojástartó fonott kosárból négy-öt tojást, azt Anikó vagy Zsuzsika elviszi a tojásíró-tanfolyamra, ott, a Haszmann famíliánál megtanítják a kesice kezelésére, megismeri a mintákat, és az apróságok (még) nem is sejtik, hogy egy ezeréves népi kultúra letéteményesei ők.

Lélegzetet veszek: itt a nyitja tehát annak, hogy a csernátoni múzeumban miért borít el engem, akárcsak a látogatókat, a tanfolyamok résztvevőit ebben az időszakban a húsvéti hangulat. És nemcsak átvillan rajtam, hanem bizonyosságot is nyer az a felismerés, hogy az engem lenyűgöző kapufaragás is miért válik húsvét előtt húsvéti mintázatúvá. Azért, mert az. Illetve: az is.

Haszmann Éva finom vonalú mintákat ír a viaszba mártott kesicével a nyers tojásra, és csak úgy mellékesen mondja, hogy ő farag is. Azt tudom, többször is láttam, hogy ezek a lányok-asszonyok a népi bútorfestés mesterei is, tanfolyamokat vezetnek, de a faragás, az ácsmunka, az más, férfimunka, egy igen durva hasonlattal szemléltetve: annyi a különbség és akkora a távolság a kettő között, mint úgy bánni valamivel, mint a hímes tojással, vagy úgy, mint fát dönteni, hatalmas rönköket mozgatni — Haszmannéktól tudom, hogy egy akkora kapulábat, mint a most készülő barátosi, hat ember tud megfordítani.

Csernátonban ismerem a hely szellemét, ezért előbb meglep, de aztán nyugtázom, hogy egy törékenynek tűnő fiatal lány is farag, aki egyébként szociális főiskolai képzésen vett részt Kolozsvárott, és most, szakdiplomával a kezében, a csíksomlyói Caritas alkalmazottja.

A csernátoni fafaragó-iskolának messzi földig érő, kontinenseket is átfogó a híre. Van-e valami húsvéti többlet a mostani faragászatban?

Természetesen van.

Székelyföldön a két megyei vezetés is — Hargita és Kovászna — felkarolt egy kapuállítási programot, amely a térség egyesek által ostobán vitatott eredetiségét, önazonosságát is erősíti és szimbolizálja. A falukapuk állításának kultusza örvendetesen megerősödött, a székely kapu a székelység egyik legmarkánsabb, monumentális térplasztikai megjelenítőjévé vált. Ennek a titka nemcsak az önmagában is művészi értékeket felmutató alkotás élményt szétsugárzó képessége, hanem a nem magyar etnikumúak körében is emelkedő népszerűsége az, hogy mintakincse más nemzethez tartozók számára is vagy ismert, vagy hasonlatos a sajátjukéhoz. Éppen a csernátoni példák alapján is tapasztalhattuk a távoli Törökország legbelsőbb övezeteiben is, mint például Macarköyben — Magyarfaluban —, hogy a közös motívumokból, a székely motívumvilág Nap, Hold, csillagok mintaanyagából, a tulipánból és az életfából úgy olvasnak, mint mi.

Csernátonban a Haszmann-faragóiskola most arra állt rá, hogy a Megyei Művelődési Központ égisze alatt a már faragászati ismeretekkel és gyakorlattal rendelkezőket tovább képezze, és az itteni faragóiskolát végzettek sokszázas seregeit újakkal bővítse. Az idei tanfolyam harminchat fafaragója megismerkedik a fafaragás elméleti és gyakorlati kérdéseivel, a motívumvilággal, az ácsolási technikákkal, az arányokkal. A program tárgya és témája tehát a hagyományos és hiteles háromszéki székely kapu készítésének elsajátítása. Céljuk, hogy a falukapu-állító igénye és kedve, de az egyéni porták kapuállítói is a hagyományosan ácsolt kapuk örökségét örökítsék át a következő nemzedékekre. Erre azért van égetően szükség, mert, sajnos, egyre inkább szaporodnak az eredeti mivoltukból kiforgatott kapuszülemények, a kétlábú, négylábú torz építmények, a grandomániás túlzások, a kapukörnyezetek kialakításának hiánya, amikor a háttér, a falukép és a növényzet hiánya miatt úgy néz ki egy-egy kapu, mintha a sivár sivatag semmijének közepén állna.

„A székely kapu — olvasom a csernátoni programban — a nemzetségem kapuja és bálványa, a Nap kapuja, a világra tárulkozó és nyíló kaput ezért semmiképp sem szabad kiforgatni ősiségéből."

*

Húsvét nagyhetén ütöttük be magunkat a csernátoni Haszmann Pál Múzeumba. A húsvéti hangulatból eleve vittünk magunkkal valamennyit hazulról is, mint a tojásírást tanuló gyermekek a tyúk alól kivett, még testmeleg tojást, de ennél sokkal gazdagabb húsvétélménnyel és feltöltődéssel távoztunk onnan, mint ahogyan ezt az aznapi látogatók csoportjain is észrevehettük, akik mindezt a kikelet, a tavaszi feltámadás motívumaival írhatták és festhették át.

Húsvéti hangulatot sugároztak még a megtakarított, a tartósító kenceficékben megfürdetett régi gépek és berendezések is, mert húsvét a lelki, testi és környezeti tisztálkodás alkalma is.