Családi törpeerőmű Bodvajban

Az én kocsim ilyen helyen magától is megáll.

Az évekig lobogtatott sepsiszentgyörgyi zászlóperek, bírósági hercehurcák belém is martak, anélkül hogy részese lettem volna. Kézdivásárhelyen minden március 15-én megilletődöm a hatalmas zászlórengeteg láttán, és mindig bosszant, amikor a csonkaország zászlótlan településeit látom, vagy ezekről hallok magyar nemzeti ünnepek idején. Nekem az árpádsávos zászlók is mást jelentenek, mint egyeseknek, akik ezeresztendős hagyományt tipornak meg, mert valami ezekhez hasonlót szélsőségesen hazafiságos valakik néhány hónapon át a vesztett háború végén lobogtattak. Megvolt nekem is az első zászlóperem bukaresti hatalmasokkal az első szabad március tizenötödikét megelőző időszakban, amikor helikopteres kormánybiztosok próbáltak rávenni, hogy ,,zászló ne lengjen, ének ne zengjen" ezen a napon.

Péter Roland és Háromszék-címeres zászlója

Megállok hát, éppen fotózni készülök, amikor nyílik a kapu, és kilép egy jókötésű legényke, termetére nézvést úgy hetedik-nyolcadik osztályosnak nézem. Az erdei székely zászló mellett is van, amin csodálkoznom: Péter Roland harmadik elemista csupán. Amint mondja, Sepsiszentgyörgyön a Kicsi Mikóba jár.

A székely kék alapú, pallost emelő kar, a nap, a hold és a csillagok meg a húsvéti locsolás szokása között nemcsak kapcsolatot, hanem összefüggést is látok.

És miközben a zászlóval és a házi legénnyel foglalkozom, arrébb pillantva észreveszem a sebes vizű patak medre fölé emelt nagyméretű malomkereket.

Ez a harmadik meglepetés.

Felnőttek játékának nézem, de ehhez túl komolynak és költségesnek tűnik.

Roland felvilágosít: áramfejlesztésre használják majd, a hétvégi házukig nem ér fel az országos hálózat vezetéke. A mikrocentrálé házuk áramellátását szolgálja majd. A turbinaháznak az alapozását most végzik.

De nincs ez túl magasan? — buggyan ki belőlem a kérdés. A kicsi mikós harmadik osztályos Roland világosít fel: a nagyméretű kerék fel-le mozgatható. Mutatja az emelőszerkezetet.

Világos: ha nem tartózkodnak Bodvajban, akkor nincs szükség áramra, kiemelik a vízből a kereket, s így nem csapódik a lapátjai közé a csatornáról sebesen nekisuhanó víz.

Újságírói karrierem első négy és fél évében a hatalom képviselői azt tanácsolták, hogy ne írjak kultúráról és a művészetek dolgairól, ekkor fanyalodtam arra, hogy ugyancsak felettes elvárásra ipari és mezőgazdasági kérdésekről írjak, amit egyébként szívesen tettem, mert a Környezetünk című rovatomban száz meg száz riportot közölhettem, amelyekbe úgy rejtettem el tulajdonképpeni mondandómat, hogy azt a háromszéki olvasó is megértse.

Ipari témákat keresve bukkantam rá az ekkor divatossá vált és felfuttatott kis vízi erőművek építését szorgalmazó programra. Írtam is róluk. A gelenceiről például, már nem is emlékszem, milyen címen. A sepsibükszádit is bemutattam A bükszádi törpe óriás címmel, ezzel is hangsúlyozva, hogy ez a mikrocentrálé milyen nagy dolgokra lesz majd képes.

A gelenceit aztán elmosta az első árvíz. A porondos ártéri terepen az okos patak új medret keresett és vájt magának. A sepsibükszádinál az volt a gondom, hogy sajnálatos módon a régiek által ma is siratott Likaskő eltüntetését nem írhattam meg. A bükszádi törpe óriás egyébként már majdnem megépült, gátjának a vasúti vagonokból ránk feketéllő tömbjei ma is látszanak, megépült a néhány száz méteres nyomócsatorna is, amely a felduzzasztott vizet szabadeséssel a földbe süllyesztett turbinaházhoz szállította volna, de a turbinaház betonmedencéjét rosszul szigetelték, azaz pancser munkát végeztek, a víz a betonfalakon átszivárgott, s bebékanyálasodott az egész, az Olt folyó szintje alá süllyesztett medence. Ezt még tetézte az, hogy amint nekem elmesélték, a turbina tengelye ,,vert", a Zsil völgyének valamelyik nagyüzemében ki kellett volna cserélni.

Erre aztán nem került sor, mert a fehér helikopter elvitte a Központi Bizottság tetejéről a Kárpátok Géniuszát, Elenát, a nejét és az őket kísérő sleppet.

Én viszont máig sem tudom, hogy mindkét törpe óriás tönkremenésében milyen mértékben játszott közre a rendszer iránti utálat.

Most a Bodvaj völgyében nézem a Fenyős-patak fölé emelt nagyméretű vízkereket, és kevés szakmai érzékkel is hiszem, hogy ez az igazi törpe óriás fényt, hideget-meleget visz ebbe a gyönyörű völgybe.

Péter Roland szülei és a gyerek álma is valósággá válik: Háromszék címerével ékesített zászló hirdeti eme föld népének műszaki rátermettségét.

Könnyű nekem, a kisbaconi Fülöp-malom majdnem kétszáz éves műszaki csodája mellől érkezem ide.

A zászló és az áramfejlesztő óriáskerék teszi majd egyedivé ezt a jó ízléssel megalkotott Bodvaj-völgyi portát.

A tulajdonosi tudat beleépül a zászlólengésbe és az áramfejlesztő ,,malom" vízkerekének forgásába is.

Feljebb, a völgy torka — szűkülete — felé az egyik bekerített telken az új épület körül szorgoskodó férfiakat látok, a könnyűszerkezetű faház belépőjénél asszonyok sürögnek-forognak, s az egészen pici kislányok egy jókora homokkupacon játszanak.

Érzékelem a ház egyedi jellegét, az egyszerű konstrukció szépségét. Megállok. A flekkensütő alá száraz ágat hordó gazdát szemelem ki. Bardocz Csaba és családja a közeli Bibarcfalváról való, de családneve után is érzékelem baconi származásukat.

Az előbb egy kisiskolás gyermek igazított el a villanyáramot őrlő malomkerék rendeltetését illetően, most egy felnőtt férfi magyarázza el, hogy hétvégi házuk nem házgyári szabványmunka, egyedi jellegű, nagyságát és formáját az határozta meg, illetve határolta be, hogy ezt a legelődarabot, amelyet itt bekerítettek, most vásárolták meg. Ebbe az övezetbe csak ilyen, betoncölöpökre állított, ideiglenes rendeltetésű épületeket lehet törvényesen felépíteni.

Persze értem én a csíziót, ezeken a betonoszlopokon, amelyekről bármikor leszerelhető az építmény, képletesen mondom, a világ végéig állhat a hétvégi ház.

A körülmények szabta korlátokat nem kijátsszák, hanem sok leleménnyel életükbe építik.

Felfelé, az utolsó hétvégi ház után következik az aszfaltút megépítése előtt kocsival alig járható völgyszoros. A patak Bodvaj irányából habzó indulattal töri át a völgyszűkületet, sziklával padolt medrének egy nagy esésű szakaszán siklik sebesen a víz. A meder fölött keresztül-kasul hullott, széltörte, öregség rokkantotta fák, többnyire bükkök. A hegyoldalban görbe derekú famatuzsálemek. Gyermekkorunkban a rét pázsitján hanyatt fekve láttunk bele a felhőképződményekbe mindenféle szörnyet vagy kedves állatot. A mesék születnek az ilyenféle fantáziaműhelyben.

Itt, a mohos derekú törzsekbe képzelek bele mindenféle természeten túli fantomlényt. Az öreg erdő látványa is élmény, mint ahogyan feljebb a fiatal fenyves mély zöldje is az.

Csoda-e, ha Benedek Eleket is magával ragadta már zsenge gyermekkorában ennek a tájnak a szépsége, hangulata?

És a cserefák! Ezek alább uralják a terepet. A bekerített legelőrészeken, a porták gyepén sűrű a természetes felújulás, mert a zsenge növényt nem legelik le az állatok.

A cserematuzsálemek hatalmas koronáján még rajta a tavalyi levél. A téli szelek sem tudták lecibálni. Még néhány hét, s a tavaszi rügyek letolják a milliónyi ágacskáról a milliónyi levelet. Azt, amit a nagy erejű tél nem tudott véghezvinni, ők, az új tavasz önkéntesei egy esős éjszaka után elintézik.

Nos, így forog, öregedik és fiatalodik a világ.

És lám, fiatalodik az emberek alkotókedve is. Építenek, akárcsak a természet. És hinni merem, hogy ha valaki erdő- és tájidegen épületeket akarna ide becsempészni, lesz erejük a helybelieknek, hogy erre figyelmeztessék.

És akkor megmarad az Éden völgyének ez a csodálatos táj.