Legyőzték a sárkányhitűeket (A Háromszék Táncegyüttes színpadán)

A Maros Művészegyüttessel lépnek színpadra, ami nem csak a látványt fokozza, hanem azt is jelképezi, hogy minél többen fognak össze, annál biztosabb, hogy a jó győzedelmeskedik a gonosz fölött.

Téved, aki azt várja a Háromszék Táncegyüttes Sárkányölő bemutatójától, hogy a színpadon megjelenjék lóháton a nemes lovag, akinek hőstettéről tömegek zengenek dicső dalokat, és ünnepi körtánccal adják tudomására, hogy cselekedetével megszabadította őket a gonosztól. Szemünk előtt elpusztuló sárkányt sem látunk, tulajdonképpen csak sejtjük félelmetes alakjának jelenlétét. De mindez nem is fontos, mert a táncszínházi előadás részelemei, a fantáziadús látványban nem szűkölködő színpadképek kárpótolnak a kézzelfogható valóság hiányáért.

A történet szinte lépésről lépésre követi Weöres Sándor Octopus avagy Szent György és a sárkány históriájának hangulatát és részben a cselekményét, és olyan fergeteges tánckavalkáddal indul, ami azt sugallja, a helyszínt képező város lakosságának ereje és hatalma van. Rövid idő múlva ellenben kiderül, egyvalaminek nagyobb a hatalma fölöttük, mint a királynak (Vaszi Levente) — aki vélhetően maga idézi elő ezt az állapotot az anyakirályné (Vajda Katalin) segítségével —, ez pedig nem más, mint a sárkány. Ez a sárkányhitű nép szüzeket áldoz fel időnként ennek a lénynek, mindenben keresik kedvét, s bár nem látják, mert a palotában berendezett szentély a lakhelye, félnek tőle, és hisznek benne. György (Magyar Csaba) római hadvezérként érkezik a város leigázására, de a színen nem jelenik meg hatalmas hadserege, hanem időnként egy-egy átütő erővel eldúdolt (Jánó Tibor) Kyrie eleison (Uram, irgalmazz!) hallszik, mintegy jelzéseként a krisztusi hit felé fordulás folyamatának, majd a végső győzelmet szimbolizálóan Istent dicsőítő dal formájában. A nézőnek egyre tisztább, a sárkányhitet legyőzte a krisztusi szeretet, a keresztényi hit, a jó felülkerekedett a rosszon. Bordás Attila pogány szokások rituáléihoz hasonló koreográfiáit, az ártatlan gyermekjátékokból embert feláldozó vakhitűséggé fajuló erőszak-ábrázolásait felváltja a szereteten alapuló páros tánc, fehér ruhában forgatóst járnak (koreográfus Ivácson László), és a korábbi érthetetlen rikkantások helyett szép magyar csujogatások hangzanak. Érthető a szándék, a jó és a rossz közötti ellentét kiélezése, mégsem túl szerencsés a kétfajta mozgásművészet (modern táncelemekkel tűzdelt ősi tánc, illetve hagyományos néptánc) ilyenszerű egymás mellé állítása az előadás ezen pontján, mert nem fokozza az emberekben történt változás hatását, inkább megtöri az előadás táncszínházi jellegét, miközben lett volna bőven más művészi eszköz ennek kifejezésére.

A meghívott előadókkal bővített tánckar színészi kifejezőeszközöket is használt a rendező (Ivácson László) elképzeléseinek megvalósításához, ami az igazi profizmust jelzi; Fazakas Levente nem csak szerkesztette a zenét, hanem szerzőként is hozzájárult az előadás zenei telitalálatához, Kiss Zsuzsanna pedig jelmezeivel egyenrangú társzerzője a produkciónak. A Sárkányölő nem csak Sepsiszentgyörgy városünnepét köszöntő méltó előadás, hanem a Háromszék Táncegyüttes számára újabb kihívás: a táncot és a színházat úgy ötvözze, hogy egyik se veszítsen művészi értékéből.