Szabó Tibor: az itteni mentalitást próbálom átültetni

— Hazajön Szentgyörgyre, vagy vendégnek érzi itt magát?

— Ez nagyon érdekes, mert amíg itt éltem, három helyre mentem haza, de igazán otthon sehol nem éreztem magam. Nagykárolyban élnek a szüleim, eközben ingáztam Gyergyószentmiklós és Sepsiszentgyörgy között. Ez lehetett a gond, hogy ilyen soklaki voltam: az otthoni, károlyi gyökereim már elszakadófélben, itt viszont, mivel tizennégy éven át folyamatosan ingáztam a két város között, sehol sem tudtam igazán gyökeret ereszteni. Ez egy furcsa érzés...

— Miről szólnak a pincér dalai?

— Fele az én gyermekkori, ifjúkori, zsenge felnőttkori élményeim feldolgozása, viszont maga a pincérvonal már inkább fikció. Pincér egyetlenegy nap reggelén voltam, helyettesítettem valakit egy szállodában, ahol portás voltam.

— Mi a különbség a szentgyörgyi és a szombathelyi változat között?

— Az itteni egy picit zeneközpontúbb volt, négy zenész szerepelt benne, és két vokalista, így sokkal gazdagabb volt zeneileg, éppen ezért sokan azt mondták, nem tudták eldönteni, ez koncert vagy előadás. Viszont a mostani változatban — mivel csak két zenész és egy vokalista van — sokkal inkább a történetre irányul a figyelem, így már jóval színházibb.

— Mi az, amit Szombathelyen megkap színészként, társulatként, és itt nem volt meg?

— Ha a szakmai oldalát nézem, sok minden hiányzik nekem ott, amiben itt részem volt. Itt azért sokkal intenzívebb, sokkal mélyebb a konkrét szakmai munka, ott felületesebb. És emiatt állandó harcban vagyok a kollégákkal és a környezettel. Nehéz nekem, mert másfajta szellemiségben nevelkedtek, tanultak, sajátították el a hivatást, mint én itt. Viszont ami a városban való létezést illeti, az teljesen felülmúlta várakozásaimat, nagyon hamar otthonosan éreztem ott magam. Hihetetlenül nyitottak az emberek a színház iránt, több évtizedes vágyuk teljesült, amikor két évvel ezelőtt végre saját társulat alakulhatott Szombathelyen.

— Ez a harmadik új társulat az életében a Figura és a Tamási Áron Színház után. Nem nehéz harmadszor is nekilendülni valami teljesen újnak?

— Nem, egyáltalán. Sőt, pontosan ez vitt engem oda, a kíváncsiság az új iránt, az, hogy mit tudunk ezzel a helyzettel kezdeni. Mert van összehasonlítási alapom, látom, hová fejlődött a gyergyói vagy a szentgyörgyi színház, és ennek az útnak az elején járunk most Szombathelyen. Az a gondom, hogy most még bérleteseket vadászunk, emiatt a színház vezetése úgy állítja össze a repertoárt, ahogy ő véli, hogy kell a szombathelyieknek. Ezt én vitatom, mert mi itt a kilencvenes években fel mertük vállalni azt, hogy valami mást kell adni, és nem azt, amit állítólag elvárnak. Mert ha az emberek szeretik a színházat, és jó színházat csinálunk, akkor azt elfogadják. Nem lehet abból kiindulni, az egy téves feltételezés, hogy a nézőnek elvárásai vannak; nyilván vannak, hogy szórakozni akar, de hogy ha egy jó előadás lelki katarzist okoz, akkor mindegy, hogy az most nevettető vagy éppen tragédia.

— Játszana még itt?

— Igen, de nagyon nagy a távolság. Nekem nagyon hiányzik az itteni intenzív munkafolyamat, ami erre a színházra jellemző, ott teljesen más felfogásban dolgoznak, és néha egy kicsit szenvedek. De belefér, mert azt mondtam, amit tudok, azt hozzáteszem ott. És ha azt a mentalitást, amiben nekem itt részem volt, át tudom egy picit csempészni és beleplántálni abba a helyzetbe, akkor már nem voltam hiába.