Mellékvágányra terelték a kézműveseket

A kézművesek, a kézzel alkotók is jól érezték itt magukat, belátták a teret, látták, mi fogy jobban, mi után érdeklődnek az emberek, és nem csak a nézelődőnek, de a vásárosoknak is olyan találkozóhelye volt az Erzsébet parknak ez a szelete, ahol az azonos érdeklődésűek olykor órákig időztek a népi tárgyak és a népi kultúrát kedvelők társaságában. Tizennyolc esztendőn keresztül élveztük ennek az együvé tartozásnak az érzését.

Tudtuk, hogy idén, a tizenkilencedik Szent György-napokon változik a helyszín, egyetértünk azzal, hogy az egyre szebbé váló parkot óvni kell, de azzal nem érthetünk egyet, hogy Erdély legbensőségesebb hangulatú kézművesvásárát megfosztják egyediségétől. A Lábas Ház előtti útszakaszon sorba állított sátrakban ugyanazt az értékes portékát kínálják, mint eddig, de ez már nem az a vásár, nem a kézzel alkotás értékét felmutató szabadtéri kiállítás, hanem inkább hasonlít kézművespiacra. Ilyen szinte minden városban van, ezért nem érdemes messziről is idehozni a féltett cserepet, törékeny üvegtárgyakat, a magyar—román határon még mindig szemet szúró népviseletet, történelmünk fába, vasba vésett ősi jelképeit. Érdemes megnézni ellenben minden egyes munkát, érdemes megvásárolni, hazavinni belőlük, és használni a tűzálló cserepet, a természetes anyagokból készült ruhaneműt, a szőttes terítőt és a székely öröknaptárt.

Vannak a városközpontnak kis terei, útkereszteződései, ahol be lehetne rendezni otthonosan a kézművesek vásárát, vissza lehetne hozni annak régi varázsát, egy valamit ellenben nem lehet tenni: a jelenlegi helyén hagyni jövőre is.