A legfeketébb hangú fehér énekes (Deák Bill Gyula, a blues királya Sepsiszentgyörgyön)

— A hatvanas években, amikor a pályáját kezdte, már Magyarországon lüktetett a kor szinte valamennyi zenei irányzata. Ön mégsem az akkor divatos stílusok, együttesek valamelyikéhez csatlakozott, hanem egy olyanhoz, amelyhez a kezdetekben nem nagyon lehetett magyar vonatkozásokat csatolni.

— Mit tehettem, ha engem a blues vonzott? Kőbányán születtem, olyan társadalmi közegben, amely mindenhol kitermelte a bluesát. Egyszobás lakások, benne szülők négy-öt gyerekkel, olyan évek, amikor hálásan lehetett gondolni akár egy-egy szelet cukrozott zsíros kenyérre is. A Rózsadombon élőkben egyszerűen nem fogalmazódhattak meg azok az érzések, mondanivalók, amelyek bennünk, külvárosi srácokban.

— A régi zenészek egy része inspirációs válságba került, miután a magyarországi rendszerváltással megszűntek azok a tiltó-megengedő korlátok, amely ellen a zene eszközével is harcolni kellett és illett. Ön mikorra heverte ki a szabadság „sokkját"?

— Én is küzdöttem hasonlóan nehéz periódussal, de nem az említett okok miatt. Nekem az értéknélküliség, a műanyag zene térhódításán kellett túltennem magam, meg azon, hogy sokáig igyekeztek kiszorítani, például azzal az indokkal, hogy egy fél lábú ember nem mutat jól a színpadon. De hála istennek és az emberek szeretetének túléltem, és most újra egyenesben vagyok lelkileg, anyagilag egyaránt.

— Nem okoz gondot, hogy megváltozott a világ, s hogy már csapat sem egy van, a Ferencváros?

— Nem, engem az emberek szeretete, ragaszkodása visz tovább, amíg tízezrek kíváncsiak rám, addig nincs baj. A Fradit mostanában ritkán látom, mert rengeteg a fellépésem, de készülök kimenni valamelyik meccsükre.

— Honnan egy fél lábú emberben a sporthoz való szoros kötődés?

— Kölyökkoromban futballista szerettem volna lenni, nem pedig énekes. A világ akkori legjobb csapatának, a Puskás-féle aranycsapatnak nagyobb volt a vonzása, mint bármelyik énekesnek. Sajnos, egy orvosi műhiba miatt tizenegy éves koromban elvesztettem a lábamat, s miután sokan mondták, hogy jó erős hangom van, nagyon tudok kiabálni, előtérbe került az éneklés. Ezt szánta nekem a sors. A sporttal való legszorosabb kötődésem ma az unokám révén az úszósporttal van: Deák Bill Gyula egy 13 éves tehetséges pillangózó a Kőbánya SC-ben — ott, ahol Cseh Laci is úszik —, én vagyok az első számú szponzora.

— Meglehetősen különutas énekesként milyen viszonyt ápol a magyarországi zenésztársadalommal?

— A többségükkel jó megvagyok, meghívjuk egymást a koncertjeinkre, néha vannak közös produkcióink is, de alapvetően mindenki végzi a maga dolgát.

— Hobóval is hasonló a helyzet? Hiszen annak idején a Hobo Blues Banddel jött az országos siker, az első lemez, a Közép-európai Hobo Blues.

— Hobóval persze különleges a kapcsolatom. Beszéltünk is róla nemrég: most, hogy megöregedtünk, jó lenne valamiféle életműlemezt összedobni. Biztosan sor kerül rá, de hogy mikor, arra nem tudom a választ.

— Nemrég töltötte a hatvanegyedik évét, mégis egyre többet dolgozik, évről évre új lemezek, DVD-k, koncertek jelzik az útját. Honnan ennyi energia?

— Sokat tehetnek róla a régi barátok, hogy ne üljek le. Egyszer összefutottam Koltay Gergővel, a Kormorán zenekar első emberével, beszélgettünk, emlékeztünk, többek között arról, hogy annak idején, az István, a király után csináltunk már együtt két lemezt: a Mindhalálig Bluest és a Bill kapitány bluescirkuszát. A régi szép idők felelevenítésének az lett a vége, hogy tavaly megcsináltuk a Hatvan csapás című albumot, majd a Körcsarnokban tartott koncertről készítettünk egy DVD-t is. Mindkettőből aranylemez lett. És hasonló pályát fut be legutóbbi albumom, A király meséi is.

— Rengeteg világsztárral énekelt közösen. Van-e azonban olyan, akivel nagyon szeretett volna, de nem jött össze?

— Jimmy Hendrix, ő mindig hiányozni fog. Viszont tényleg van, amire büszkének lennem. Régi történet, még a régi Budapest Sportcsarnokban az Old Boys játszott, Tátrai Tibor, Póka Egon és jómagam vendégek voltunk. Éppen a When a Man Loves a Woman című Percy Sledge-dalt adtam elő, Chuck Berry a színpad mögött viszont nem látta, hogy ki énekel, amikor megkérdezte: ki ez a fekete ember? A technikusok mondták neki, hogy Deák Bill, de nem fekete ember. Amire ő azt válaszolta, hogy még soha nem hallott ilyen fekete hangú fehér embert.

— Nem vesz részt a magyarországi celebvilág nyüzsgésében. Nem tart tőle, hogy kimarad valamiből?

— Az nem az én világom. Hívtak a Vacsoracsatába, a Hal a tortánba, hasonló műsorokba, de soha nem adnám a nevem ilyen dolgokhoz. A Playboy magazinban nemrég megjelent interjúhoz szmokingba akartak öltöztetni, bőrszivarral a kezemben. Mondtam, felejtsék el, így készült a képanyag végül egy roncstelepen. Egyszerű szürke bluesos vagyok, az a nekem való hely.