Weisshorn — az óriási piramis (Hegymászás)

Ez az óriási piramis nehézsége és körülményesebb megközelíthetősége miatt kevesebb mászót vonz, mint az Alpok populárisabb hegycsúcsai. Állóképességet és technikai tudást átlagon felül igénybe vevő mászóútjai miatt egyike a legnehezebben megmászható négyezres csúcsoknak. De a mászás minősége és értéke kárpótolja a fáradságot. Tudomásunk szerint eddig hivatalosan csak két román expedíció érte el a csúcsot. Márk Előd, Bedő Zoltán, Mantia András (Sepsiszentgyörgy), Berecki Barna (Kézdivásárhely) augusztus 13-án vágott neki a hosszú útnak. A csapat cél tekintetében megoszlott: Márk Előd, Bedő Zoltán: az elsődleges feladat a Weisshorn volt, a Mantia―Berecki párosnak a Mont Blanc szerepelt célként. Első megállónk a franciaországi Chamonix volt. Mivel szükség van akklimatizációs mászásra, a Mont Blanc nekünk, ,,weisshornosoknak" is kitűnő edzőterepként szolgált. Alacsonyabb tengerszint fölötti magasságból hirtelen felmászva, az emberi szervezet megsínyli az oxigénhiányt, ezt megelőzendő, ajánlatos pár napot rászánni a lassúbb megközelítésre, ,,szoktatni" a szervezetet a várható megpróbáltatásokhoz. Vissza a Mont Blancra... A Bedő―Márk páros 2004-ben már megmászta a csúcsot, ezért mi úgymond csak vezetői minőségben vettünk részt. Sajnos, az időjárás nem tartott velünk, augusztus 14-én az indulás után ránk szakadt hóviharban csak a Dome du Gouter 4304 m magas csúcsáig jutottunk. Kora délelőtt kitisztult az idő, ezért a Márk―Bereczki csapat újabb próbálkozása sikerrel zárult: 14-én 13 órakor az immár romló időjárásban elérték a Mont Blanc 4810 m magas csúcsát. Az ereszkedés nem volt izgalommentes, de 15-én reggel sértetlenül megérkeztek a 3100 m magasan létesített alaptáborba. A Weisshorn megközelítése a svájci Randa (Wallis kanton) településtől kezdődött; 16-án délután indultunk ketten ― Bedő―Márk ― a mászás bázisául szolgáló Weisshornhütte (2932 m) felé. A nehéz zsákok ellenére az 1500 m szintkülönbséget sikerült 3 óra 10 perc alatt teljesítenünk ― az akklimatizáció jó volt, készen álltunk a csúcs megmászására. A hegy nem bővelkedett látogatókban, mindössze egy kétfős spanyol gárda érkezett meg utánunk. 17-én a sátorban pihentünk, az előrejelzett jó idő nem érkezett meg, egész nap sűrű köd ülte meg a tájat. Csak estére szakadozott fel a felhőtömeg annyira, hogy sikerült elmennünk a gleccserig, és halvány benyomást szereznünk a ránk váró feladatról. Estére még megérkezett egy ugyancsak kétfős olasz csapat is. Szokatlan volt számunkra, hogy az eddigi mászásainktól eltérően ― ott 50―70 fős tömegek másztak csúcsot jó időben naponta ― ilyen kevesen vagyunk. 18-ára ideális időjárást ígért az előrejelzés, s 4 órakor elindultunk, együtt a három csapat. Sajnos a terep komplexitása miatt többször is eltévedtünk. Nagyon jó volt az együttműködés a csapatok közt, a haladási sebességünk is közel azonos volt. A mászóút ― ,,Ostgrat"(Keleti Gerinc) ― kínálta kihívás az alpesi mászás sűrített esszenciája: gleccserek, hónyelvek és jeges párkányok, kitett sziklafalak, amelyekben a biztosítási lehetőségek minimálisak. Napfelkeltekor értük el a tulajdonképpeni gerincet, innen már a sziklamászás teszi ki az út kétharmadát. Az útra jellemző, hogy nemcsak sokat kell mászni, hanem a sziklagerinc meglehetősen hosszú, időigényes. Standard ideje hat-hét óra fel, négy-hat óra le. A gerincre jellemző a nagy kitettség (néha a mászó alatt ezerméternyi mélység ásítozik) meg a nagy koncentrálást igénylő hógerincek, amelyeken egymás mellett a két láb nem fér el. A sziklás rész összedobált, kisebb-nagyobb sziklatömbökből áll, ezekből magas, 10―30 méteres tornyok állnak ki, amelyeket nem lehet megkerülni, meg kell mászni mindeniket. Az út felső harmada a hó és jég világa. Jó szolgálatot tesznek a jégcsavarok meg a jégmászáshoz szükséges eszközök. Közvetlenül a csúcs alatt újabb sziklamászós szakaszban volt részünk, de lassan leküzdöttük, és nyolc óra mászás után ott álltunk életünk egyik legszebb négyezres csúcsán. A látvány kárpótolt mindenért, jólesett ismerősként üdvözölni jó pár kiálló csúcsot a köröttünk lévő hegytengerből. Félórányit üldögéltünk 4506 méteren, hamarosan jött az olasz csapat is. Az ereszkedés ugyanazon az úton történt, és nem volt sokkal könnyebb, mert amit kimásztunk felfelé, azt ugyanúgy meg kellett másznunk fordított irányban. Az idő kitartott ― egy kevés ködtől eltekintve ―, így ötórányi fárasztó ereszkedés után újra ott álltunk a gleccser szélén, ahonnan kb. tizenhárom órája indultunk. Levezetésként bejártuk még Svájc déli részét, pihenésként még megmásztunk pár háromezres csúcsot a Bernina-csoport környékén. És már a következő nagy vállalkozást tervezzük...