Kétharmad és demokrácia (Jegyzet)

A túlhatalom óriási veszélyekkel jár, oda a magyar demokrácia, sápítoztak balról a szocialisták, a fel-felocsúdó régi liberálisok, az LMP színeiben az újak, de ezt harsogta a Jobbik is, holott az első forduló előtt, amikor még nagy mellénnyel jártak, nemcsak kétharmados többséget vizionáltak önmaguknak, hanem Vona Gábor azt is megígérte: a parlamentbe jutott pártoknak írmagjuk sem marad. Hogy a többiről ne is beszéljen. A szocialisták vasárnap este sem dőltek kardjukba, pedig megtehették volna, úgy leszerepeltek ezen a választáson, hogy bármit is ígérnek most, egy ideig sok szavuk nem lesz a magyar belpolitikában. S ha a Fennvaló is úgy akarja, a nemzet anyósa, Lendvai Ildikó lelép a színről. Reméljük, Kovács László sem billegeti, kelleti magát egy ideig, hogy a többi, kissé kivénhedt, megavasodott szoci vezérről most szót ne ejtsünk. Fodor, Kuncze Gábor már korábban háttérbe vonult, s utolsó vezérük, Retkes Attila az MDF-fel kötött kudarcos választási szövetség csúfos bukása után egyszerűen lapít. Miként az elnöki tisztségéről nagyon későn lemondó Dávid Ibolya is. Most tehát — a Fidesz győzelme után — némiképp megtisztult a magyar politikai paletta, aki levitézlett, elmegy, aki győzött, kormányt alakít, s megpróbálja kirángatni abból a reménytelenségből az országot, melybe a nyolcéves baloldali vezetés, Gyurcsány Ferenc ámokfutása, Bajnai Gordon túlontúl óvatos válságkezelése sodorta. A változást igenlő magyarság elsöpörte a posztkommunista rendet, s ahogyan az esti győzelmi mámorban úszó győztesek megfogalmazták, lehetőséget teremtett számukra a forradalmi átalakulásra.

És a kétharmadtól sem kell olyannyira félteni Magyarországot. Az angol parlamentről tartják, hogy az épp soros kormányzó párt azonkívül, hogy valakit férfivá vagy nővé változtasson, bármit megszavaztathat. Mégsem tette, teszi. S bizonyára a Fidesznek sem áll szándékában megerőszakolni a magyar demokráciát.