Egy beszéd, és ami a szavak mögött van

Az RMDSZ vezetői tizenöt éve kompromisszumra készen őrködnek a romániai magyarság egysége felett, s ezt mindmáig sikerült megtartaniuk — jelentette ki. Miért van akkor most szükség összefogásra? — tehetjük fel a kérdést. Ha az egység létezik, miért kell a megegyezés? Markó kicsit később már arról beszélt, sokszor megpróbálták elfogadtatni Tőkés Lászlóval és társaival, hogy bizonyos kérdésekben csak a román politikummal kötött kompromisszum árán lehet előrelépni, a folyamatosan érkező nemekkel azonban nem volt, mit kezdeniük. Valóban itt keresendőek a majdani nagy konfliktusok gyökerei: Markó és társai meghallani sem voltak hajlandóak a más véleményt. Nem próbálták párbeszéddel, esetleg érvekkel orvosolni a nézetkülönbségeket, lesöpörték, nem létezőnek tekintették azokat. A szatmári kongresszuson pedig kirekesztették a másként gondolkodó Tőkést, érvényesült az ,,aki nincs velünk, az ellenünk van" demokratikusnak cseppet sem mondható elve.

Az RMDSZ nem tehet arról, hogy nem jött létre a megállapodás — fejtegette az elnök. Ők munkamegosztást akartak, a másik tábor vagyonmegosztást — ironizált. Mindez akár hihetően is hangozhat saját táborukban, azonban felmerül a kérdés: milyen vagyon megosztását követelte az ellenzék? Annyit kívántak elérni, hogy a román és a magyar állam által az erdélyi magyar közösségnek — és nem az RMDSZ-nek! — folyósított pénzeket a továbbiakban ne klientúra-, pártérdekek szerint osztogassák, hanem együtt alakítsanak ki méltányos finanszírozási rendszert. Az RMDSZ vezetői saját vagyonukként rendelkeztek a pénzek fölött, így nem csoda, hogy nem fűlik foguk az ,,osztozkodáshoz". Ők a pluralizmus hívei, Tőkésék csak saját egyszínűségüket hajlandóak elfogadni — mondotta az RMDSZ elnöke, pedig a plurális érdekvédelem kialakítása pont az ellenzék egyik, alku tárgyát nem képező kérése volt. Beszéde végén szép retorikai csúsztatással hasonlította a jelenlegi helyzetet a 2004-es évihez. Akkor is volt alternatíva, és mégis győztek — jelentette ki. 2004-ben valóban alakulóban volt az alternatíva, ám megakadályozták az új alakulat versenybe szállását. Könnyű úgy győzni, hogy az ellenfelet már a startvonal előtt elgáncsoljuk.

A felsoroltakat tekinthetjük a politikai csűrés-csavarás részeként, figyelemre méltó azonban, amit az elmaradt egyezségről, az alá nem írt megállapodásról mondott Markó. Felsorolja, hogy mennyi mindent elfogadtak volna a kompromisszum érdekében. Hajlandóak lettek volna az egyeztető fórum megalakítására, közös törvények kidolgozására, az autonómiareferendum vagy a magyar egyetem létrehozásának támogatására. Egyetlen szépséghiba, hogy mindez az RMDSZ-program, -alapszabályzat része. Az autonómia ott szerepelt a kampányígéretek között. Fél éve még hallani sem akartak a referendumok támogatásáról, most pedig erre is hajlandóak lennének, pedig mindezt ellenzékkel folytatott tárgyalások nélkül maguknak kellett volna kezdeményezniük. Most, hogy nem írták alá a dokumentumot, ismét tabutémává válik? Az RMDSZ csak az egyezség kényszerének nyomása alatt hajlandó gyakorlati lépésekre?

Kampány következik. Sok hasonló beszédet hallunk majd, és érdemes lesz alaposan átgondolni őket, a dolgok, a tények lényegének mélyére nézni. És érdemes lesz emlékezni az elmúlt tizenhét esztendő ígéreteire, megvalósulásaira. Nem árt felidézni, honnan indultunk, hová jutottunk, és azt sem, hogy miért.