Jövőt álmodó baróti szűcsmester (Csodagyerekből környezettudatos vállalkozó)

Bár édesapjának és oldalági rokonainak köszönhetően, mondhatni, beleszületett a szűcsmesterségbe, mégis kevés hiányzott, hogy ne az anyai akarat érvényesüljön, és a szakiskola helyett elméleti líceumban folytassa tanulmányait. Győzött azonban a fiú akarata, és 1985-ben tizenhat esztendősen a Haladás kisipari szövetkezet ajánlásával a jászvásári szakiskolában folytathatta tanulmányait. Az idegen környezetben töltött két esztendő nem volt könnyű, hiszen mindent románul kellett elsajátítani, és bizony, a család melege is hiányzott. Hazakerült, de nem tetszett neki a szövetkezet munkaajánlata, ezért úgy döntött, inkább megváltja, kifizeti a meglehetősen tetemes tandíjat, és saját lábára áll. Szenzációszámba ment, hogy alig tizennyolc esztendős fiatalként megkapta az iparengedélyt: a városban mindössze két mesterembernek volt hasonló! Szeptemberben állt munkába, és termékeinek akkora keletje lett, hogy decemberben már be is fizethette a Dacia személygépkocsi előlegét!

A ’89-es eseményeket követően éveken keresztül nem történt lényeges változás Simon Béla életében. Továbbra is húsvéttól, a bárányvágások után őszig a bőr cserzésével, novembertől februárig szabásukkal, varrásukkal foglalatoskodott. Naponta akár két-három irhabunda is kikerült a keze alól, a sapkáknak pedig se szeri, se száma... Majd néhány hét szabadságot követően minden kezdődött elölről. A visszaesés első jeleit 1993-ban lehetett érezni, amikor megjelentek a külföldről hozott, másodkézből származó bőrtermékek. Még használtan is szépek voltak, kitűnő minőségűek, s ami a legfontosabb, a helyi mesteremberek termékei árának töredékét kérték értük. ,,A használt áru árával a versenyt nem lehet hatékonyan felvenni, hiszen népünk egyre szegényebb, s nem engedheti meg magának, hogy a drágább újat vegye meg az olcsóbb használttal szemben. Még akkor sem, ha az sem megy ritkaság számba, hogy nem varrt, hanem olcsó, igénytelenül elkészített árut sóznak az avatatlan vevőre. Nemrég egy baróti kislány kérte, hogy görögországi nyaraláson vásárolt — amúgy Romániában készült — kabátját javítsam meg, mert tönkrement a ragasztása..."

Sok minden változott, átalakult, de Simon Béla véleménye szerint nem szabad temetni a mesterséget. Alkalmazkodni kell az igényekhez, s ha lehetséges, a minőséget javítani. ,,Továbbra is van igény a jól elkészített bundákra, s olyan is kerül, aki megfizeti. Itthon is akad, aki olyat szeretne, mint amilyent ifjúkorában varratott, vagy aki az édesapján látotthoz hasonlót akar. Ha egy szépen és nagy odafigyeléssel elkészített darabot vásárol, hamar megpróbálják »kivetkőztetni« belőle! Aztán itt vannak a nyugati vásárlók is. Néhány esztendővel ezelőtt Angliába kértek kis ruhakiegészítőket, most pedig Németországba kellene meglehetősen nagy mennyiségben népi ruhákhoz szükséges darabokat készítenem. A tervem az, hogy kevesebbet dolgozom, csak havi tíz-tizenkét darabot szállítok, de olyan odafigyeléssel, igényességgel, hogy arra panasz ne legyen, és évekig tőlem vásároljanak" — vázolja jövőképét Simon Béla.

A negyvenes esztendeinek elején járó mesterember fejében már ott az új varróműhely terve: a garázst és a mellette levő csűrt átalakítja, a tetőtérben épp elég hely lesz az alapanyagoknak, a készterméknek és az új gépeknek is. Bár állítja, a szűcsök nemes mestersége ezentúl is élni fog, a modernizáció kicsit mégiscsak megöli a hagyományosat, az évszázadokon át örököltet: a bőrkikészítésről szinte teljesen lemond, kizárólag a régi juhosgazdáknak és a vadászklienseknek vállal cserzést. Csökkent is rá az igény, ráadásul mind a vegyszeres, mind a növényi kikészítés egészségromboló. Neki pedig nagy kincs az egészsége, hiszen ötesztendős lányának szeretne jövőt biztosítani. Ha a ma pöttömnyi kislány úgy dönt, hogy felsőfokú végzettséget szerez, nem áll útjába, de valójában arról álmodik, hogy közösen dolgoznak majd a kis varróműhelyben.