A függetlenség ára

Egy hideg, egy meleg. Székhelyünket a csődbe jutott AX-tól vásároltuk nyitott, tiszta árverésen. Rossz, hogy egy csődbe jutott magyar cég végkiárusításában kellett részt vennünk, de jó, hogy valamikor a kilencvenes években volt annyi eszünk, hogy jövedelmünket nem éltük fel, ingatlant vásároltunk. Jó, hogy erőnk, harci kedvünk megmaradt, rossz, hogy magyar megye magyar vezetése a központi hatalomban részes magyar párttal karöltve magyar lap elleni kicsinyes küzdelemben leli örömét.

Sok mindenről lehetne és kellene most írni, a fordulat zavaros éveiről, mikor fel sem merült, a hatalom birtokosaiban vagy bennünk, hogy a Sajtó utca 8/A alatti épület másra is szolgálhatna, mint szerkesztőségek befogadására. Akkoriban mindenki természetesnek tartotta azt az igényünket is, ha majd rendeződnek a tulajdonviszonyok, megvásároljuk azt. 2004-ben a sajtóháznak is nevezhető épület a megye magántulajdonába került, tehát eladhatóvá vált, csak épp közben névleges gazdája rájött: jobb számára, ha lebegteti a vásárt. Demeter János volt akkoriban a megyeitanács-elnök. Időnként arról biztosította a szerkesztőséget, hogy hamarosan nyélbe üthetjük a vásárt, máskor mást mondott, de radikális lépésre nem szánta magát. Közben maga Markó Béla, az RMDSZ örökös elnöke a 2004-es választások előtt nagy sajtónyilvánosság előtt elmondta, egyebek közt azért látogatta meg a szerkesztőséget, hogy az épület részünkre való átadásának körülményeiről tárgyaljon. Két év múlva már úgy szólt a Bukarestből felénk szálló pletyka, hogy az elnök úr több személy jelenlétében kijelentette, számára már egyáltalán nem fontos, hogy a Há­romszék lakja régi székhelyét vagy annak egy részét. Szemmel látható volt, megsértődtek az urak, mert a lap tartotta magát fejlécén meghirdetett függetlenségéhez, míg nekik szócsőre lett volna szükségük. Akkoriban az RMDSZ vezérkarának sok tagja újságot, rádiót vásárolt, készültek már a 2008. évi választásokra. Szorongtak, elbizonytalanodtak, mert közben egy új magyar párt is megjelent kis világunkban, és kétesélyes volt a választások kimenetele. Ez a kampány számunkra meglepő és bosszantó mozzanattal színesedett: ellopták a fejlécünket; sokan talán még mai napig sem tudják, hogy a választások előestéjén postaládájukba dobott vagy nagy apparátussal osztogatott kiadvány nem lapunké, hanem az RMDSZ-é volt. Az eset, ha mást nem is, de azt bizonyítja, a megye korifeusai tudták, felmérték, megtapasztalták, a Háromszék véleményére ad a választó. Elmúlt ez is. Győzött az RMDSZ, és folytatódott a mi székhely-háborúnk. Néhány hónappal korábban, 2008. nyár elején a helyhatósági választásokon is a szövetség jelöltjei nyerték el a legtöbb mandátumot és a vezető tisztségeket. Tamás Sándort választották megyeitanács-elnökké, és ő nem hintáztatott, mint elődje. Már az első, általa vezetett tanácsülésen napirendre került székházunk ügye, s a következőn eldöntetett: övék lett a dicsőség és a hatalom, nekünk meg mennünk kell. Akkoriban folyt egy kisebb állóháború is, készültek a gázt és a villanyt levágatni, végül megegyeztünk, elköltözünk, de várják ki, míg megfelelő székházat találunk. Kivárták. Hogy lesz-e ebben a válság uralta időben elegendő pénzük az épület felújítására, hogy oda költözik-e a gyermekvédelmi igazgatóság vagy sem, nem a mi dolgunk.

Annyit nem haszontalan talán még elmondanunk, hogy megpróbálták maguk alá gyűrni a szerkesztőséget, önálló státusunk, függetlenségünk feladására akartak késztetni, s látva, nem megy, a gazdasági megtorlás eszközét választották. Arra gondolhattak, ha kirúgják alólunk a székházat, megsemmisítik, szétzilálják a Székelyföld, Erdély legnagyobb példányszámú napilapját, mely húsz éven át teljesítette a demokratikus sajtó ama kötelezettségét, amit nagyon plasztikusan úgy határoznak meg, hogy a demokrácia őrzőkutyájának kell lennie. És erre most, a korábbi két évtized után is nagyobb szükség van. Közben ugyanis a hatalom részeseivé váltak, s itt, helyben is nagyot léptek: az RMDSZ gazdasági-politikai érdekcsoportja nagy anyagi ráfordítással hetilapból napilappá varázsolta a Székely Hírmondót. Szócső kellett, megteremtették. Nekünk csak egyszerű konkurenciát jelent, a piacgazdaság természetes velejáróját.

Elköltöztünk, szabadabbak lettünk. És maradunk, akik voltunk: FÜGGETLEN NAPILAP!